Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Végig az éren

— 33 — úszkáló bárka-levelekről ijedt kercegéssel csap fel egy pár fecskeszárnyú, hamvas, halászmadár. Nem csak könnyűcske testöket, de még a fészköket is megbírja egy-egy ilyen terpeszkedő levél. — Az egész tóra hullik most a hanyatló nap sugáresője, amitől aranyfényben ring-reng a tavirózsa. Visszatekintek a gépemberre, vájjon elárulja-e valamivel, hogy az ő lelke is repes. Most éppen a pipáját tömögeti, úgy használja fel a rövidke pihenés idejét. Rágyújtani készül, minthogy egyre több a szúnyog. Juj! hogy csiptek! kis vérszopók, ti! Nem engeditek, hogy megfeledkezzék rólatok a nádas vándora. De amint Palika újra indít s közé csúsztatja a csónakot a sok nimfavirágnak: még se törődöm a szúnyoggal, hanem egyenként simogatom tekintetemmel a tavirózsák fehér arcocskáit, amelyek közül némelyik mintha mosolyogna. De olyan is van, a melyik könyezik. Nyilván az evezőről permetezett. rá egy pár harmatcsepp. A megháborgatott halászkák itt libegnek a fejünk felett s egyre magasabbra emelkednek. Aközben is szünet nélkül pörölgetnek velünk, recsegő, halász-madár nyelven. Nem tetszik nekik a hívatlanul tolakodó vendég; gyanakvással veszik a látogatást s jó darabon kisérnek, figyelnek bennünket. Bele nem fáradnak az egyhangú szidásba. Egymást is biztatják: „abba' ne hadd! megunják, megsokalják s elviszi őket innen az ördög, aki hozta." Megyünk vissza az érbe, mely kigyós vonallal hasítja meg a nádast. Ott, a nádfalak közt, játszva Bársony I.: Magányos órák. 3