Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Hajnali hangok

— 4 — Egy fácánkakast zavartam meg éjjeli nyugalmában. A nagy éberség, hogy halk mozgásomra ennyire megriadt, mégis a hajnalt bizonyítja, hiába mutat éjszakát az erdő képe. A kakatolás hamar elhallgat, amint a fácánszállástól tovább vonulok; de a felhős égen más hang vált át fölöttem. „Háp! — háp! — háp!" — mondja egyforma időközökben egy bolygó gácsér, amelynek éfjélkor éppúgy eszébe juthat, hogy egy fordulóval másik vízre induljon, mint most. Víz köríti az erdőt és sok a vadruca benne. A sötétségben csak ezek mozognak ilyen korán is, nyugtalanul; és néha szinte súgva szólongatják egymást, olyan halkan, rekedten hangzik a „hápháp"-jok. * A fiatal erdő szélén buja aszatfü sűrűsödik. Közötte bokrok gömbölyödnek. Csupasz valamenynyi s ugyancsak zörgősen didereg. Amint meghúzódom az egyik mellett: Aeolus máris forgószél alakjában pördül meg körülöttem. Mintha elvesztett volna s most bolondul keresne. Minden bokorba belebújik s amint hirtelen rám talál: végig suhogtatja rajtam a bokrom vesszeit. A rongyos felhők közt van egy, amelynek nagyon is borús az arcuiata. Amint közeledik, hallom, hogy potyog a könye. Csakhamar érzem is és féltékenyen dugom előle a puskámat, nehogy csúffá tegye, beáztassa. Nem soká tart ez a húsvéti locsolódás. A szomorú felhő úgy elmegy, ahogy jött. Utána nézek s úgy tetszik, mintha gyászlobogót vinne odafent valaki, aki láthatatlan.