Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

138 Tío paródiája ez? hisz' nincs menekvése a kényszerűség elől, el kell tűrni a lassú megfagyást is. Az apró harmatok búsan lapulnak össze; leszáll rájok az éjben a növekvő hidegség. Csak összébb, összébb, kicsi vízparányok! egymásba fogózva, szorosan ölelkezve, könnyebb kiállnotok a szenvedést! Csöppecske testetek egyre jobban zsibbad, s elhal különben; még a szél is fáradt, nem segíti áramlástokat; megültök szépen, sorban, félős nyugalomra, halálos álomra készen! . . . A felhő lomhán hömpölyög az égen; utaznak benne a kicsiny vízparányok; ki tudja meddig? ki tudja merre? Nagyon dermesztő a hideg; tán mégis jobb volt a tengerek langyos ölében? tán sok is már ennyi a szent szabadság áldásaiból?! S a téli éj borúlatában a nagy csend közepett, halk nyüzsgés támad a felhő fagyos útján. A borzongó ködparányok itt is, ott is pattogni kezdenek; keblök megnyílik, mintha fehér virágot rejtő bimbó volna. Apró csillagként szikrázik ki a felhők harmatából a fagyos fehérség; piczi villámok milliárd villanása szakgatja pehelylyé az ég vizét. Vajúdik a felhő, születik valami: röpülő pille lesz a mozdulatlan bábból. Az ujonszületett pillék elkezdik libegtetni kicsi szárnyokat; szállnak jobbra, szállnak balra, körüllengik egymást fent és alant. Uj világ ez, egy hóparadicsom, a hol örökös a farsang. A mint az éji sötétben kinyílik a hó csillagvirága, nyomban bokrétába sereglik, úgy vonul végig rajzó sokasággal az égen. A könnyű páránál könnyebb a hópehely; szellő fuvalma is elég, hogy tánczos lepkeutat írjon le a légben. Megfeszítve csillagszárnyait, elbujdosik a néma raj között, ezren futnak vele egy irányban, s ezren jönnek szemközt, kitérve néki. A nagy bálban járja a légi táncz, egy kis zenét dúdol hozzá a szél. Ha két ilyen fehér pillangó szárnya összeér, egy pár marad a kettő, úgy röpül tovább; a tél gyönyör nekik, nem vágynak lankasztó napsugárra, így is elfárad lassankint a raj s libegve, karikázva ereszkedik alá. A sötét föld már várja a tél virágát; sziklakemény a rög, a fák megannyi csupasz kísértetek, sírva szökik közülök a szél is. A nagy kietlenséget hát hadd borítsa el a hóvirágos dunna. S a fekete éj egyszerre csak népessé válik mozgó parányi alakokkal. Lassan libegve hull le egy pehely, utána jön a többi millió; szédelegve, visszakívánkozva, óvatosan ereszkedik le egyik a másik után s itt lent szétterjeszti kifáradt szárnyát a felhőből született selyempille. A tél e világító picziségei elborítnak mindent, a homályból egyszerre mintha szürkület derengne; hull a finom csillagpehely egyre, most már testvérét látja mindenütt a földön, bátran száll le közé, mint a madár a hívogatóhoz.