Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel)

75 könnyű az éren végig surrannod, amikor tudod az irányt, a melyre kilyukad utad végczélja. De temesd be magadat a zizegő nád közé, a hol nincs többé Ariadnefonál, se légben, se vízben; a hol csak az Isten meg a gyakorlatod segít: s épp úgy megtanulsz imádkozni, mint a tengeren. Zizegő nádak áthajlanak csónakom fölött. A lápon mindig van egy kis szellő, a mely a mocsárvíz párázatából születik, s nem tűri, hogy egy helyben maradjon a poshadt levegő. Úgy meghimbálódik tőle a fakéregből vájt gyenge alkotmány. Az egyik kákabuzogányról nyálkás, zöld béka pattan le a csónak szélére, onnan pislog rám eleven szemével, egyszerre csak felfújja hófehér tokáját s arczomba brekeg, hogy mindjárt permetezni kezd tőle egy átsuhanó felhőből a ragya. Az elványnyadt titánok, akiknek a hátán az egész láp nyugszik, felriadnak álmukból a felséges hűvösségre. Nekik nagy öröm az, ha megbizsergeti felettök a mozdulatlan vizet a permetező eső. Én csak várok, meg újra várok a csónakomban. Mire? Talán hogy leereszkedjék rám az ég nefelejtskéksége, a hit malasztjával elárasszon, s a körülem tenyésző reménységgel megerősítse a természet iránt érzett rajongásomat? Nem! a zizegő nád közt én csak a láp zenéjét várom; azt a felséges, különös muzsikát, a mi hasonlatos a zengő sellő dalához, csengő vizek hullámcsapásához, az üveggyöngygyé vált harmat gördüléséhez; csakhogy sokkalta lágyabb, sokkalta mélább és halkabb valamennyinél. Behunyom szememet, magamra erőltetem az ébrenalvást, úgy lesem a felséges hangzavart, amely ezer mértföldnyiről hömpölyög felém, alig észrevehető hullámok taraján. Először jön a szellő, a lápi hangverseny karmestere, s eldúdolja lágyan a bevezetést. Átkutat a környéken mindent, belekukkan az ingovány növényzetének a sűrűségébe, összebúgatja a nádtömböket, s kirázza belőlök a szúnyogot, meg a szitakötő ezrét. Azok elkezdenek vig tánczot járni a levegőben. Hallom, a mint a szitakötő száraz szárnyának a remegése beletapsol a végtelenségbe; messziről jövő jajszó sírását sejtem a fülem körül ődöngő szúnyog dalában. Újra megszólal a leveli béka, amely, az isten tudja, hogy csúszott be ilyen messzire a láp szivébe, a hol még páfrány sincs, csak sóhajtozó, hajlongó nád-tömeg. Közbebuggyan a hináros posványba a lápi kecskebéka, s megszólal valahol a síkvizet szántó vizi-madár. Azt sem tudom, miféle hang az; csakhogy beleillik a szakgatott, méla hangversenybe. Ha felsikkant néha a veszekedő szárcsa, azt hiszem, a hősszerelmes vágja ki a magas c-t, mellfeszítve; a többi lápi szárnyasnak nincs is hangja ebben a kánikulában, amelyet nem élvez, csak megszenved, s a melytől alkonyatig meg nem menti semmi varázslat sem. És mégis, az a néhány hang, a mi összeverődik ilyenkor a magány honában: andalító zene énnekem. Futnék utána, a meddig el nem érném. Ha elhallgat: felébredek a csendességre, s epedve várom, mikor kezdődik megint a folytatása. o*