Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIII. Hajnali órák (színnyomatu képpel)

70 i*> a szétszórt csapat, amelyet róka hajszolt meg az imént, jelt ad s összefut. Úgy gyalogolnak a poros országúton, a réti ösvényen, le az itatóig, s kerülik bölcsen a harmatot. S egyszerre csak az égi fény végigönti keble tüzét a széles térségeken; a nagy rózsalevél, amely szines sugarakat eresztett át magán, egészen elég a szemhatáron. Fényözön árasztja el a keleti eget, amelyből kifogy apránkint a piros sugár; a hajnal nem sejtelem többé, hanem ragyogó valóság. Szól a harang, hajnali imára hív; az énekes madár mind ébren már, a nádiveréb nagyokat riszál a torkán. Cseng a hajnali harangszó, a kerülő is felébred a pusztán; a pirkadás felköltötte, az első napsugár felcsiklandozta. Nyakába kanyarítja a subáját, s levett kalappal nekifordul a harangszónak. Ünnep van ma, azért nincs munkás a mezőn. Otthon marad a gazda, misére készül az asszonyával; a rónaságon az istenfélelem áhítatába merül a falu kerülője. A kelő nap rátűz a nádkunyhóra, amely alatt a puszták őre szélben, viharban meghúzza magát, s a langyos sugarak kicsalják a nádszálak alagutaiban lakó darazsat. Az apró sárga szörnyetegek egymásután bujkálnak elő palotáikból, s kevélyen emelgetve szárnyaikat, hirtelen felkapnak a levegőbe. — Kis fekete villám suhan el köztök e pillanatban, egy füsti fecske, amely korai sétára indult; elkap egy élhetetlent, amely nem tudott előle jókor kitérni, megszorítja s el is ereszti nyomban. A méhhel valahogy megbirkózik, de a szuronyos nagy darázs veszedelmes neki. Ünnepi hangulatban úszik a hajnali táj, mintha a természet is együtt ünnepelne az emberrel. A harangszó egyre hallszik, közbe' trilláz a tücsök, felpityeg rá a tengelicz. Valamennyi segit annak a magányos embernek, a ki ott áll a nádkunyhó mellett s halkan mormolja a „Miatyánk"-ot. Megindul az ember nagysokára, nekivág a rétnek, az ő bocskorának nem árt a harmat; a hol egy kicsit megszikkadt a domb, ott letelepszik, s kezdi a munkáját. Tulajdonképen csak folytatása az a tegnapinak, bevezetése a holnapinak : elnézni a messzeségbe, belebámulni a zöld vetésbe, az izmosodó kukoriczába, nincs-e valahol tilos jószág közte? Könyökére támaszkodva várja, hogy mikor lesz már vége a világnak. Előtte a porban egy kis puha kékes bogár ődöng, azt megcsudálja, megsimogatja. Ni, hogy elhalt mindjárt az istenadta! s milyen sárga festéket lőtt ki maga köré! . . . A megijedt bogár lassan magához tér s elmászik szépen a fű közé. Egy perez múlva úgy elfelejtik egymást, mintha soha se is találkoztak volna. Ünnep van ma! a mezőn senki, az isten háza hívogatja a vallásos embert. A hajnal szebb, a nap ragyogóbb, a madarak dala csengőbb mint máskor. Pedig a hajnal hétköznapokon is igazi ünnepe a természetnek.