Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XII. Őzike (két színnyomatu képpel)

66 -«tó nincs itt a szeretkezés sorvasztó lázának az ideje, amelyben semmi más nem kell a bakőznek, csak a pásztoróra. Hajnalban s alkonyatkor nyugodtan indul most szokott legelőjére a bakőz; pákosztos kedvében bebarangolja a maga otthonát, végigkóstol minden ízes füvet, megcsipkedi a ritka fák gályát, hozzádörzsöli — ütögeti agancsát egy-egy kínálkozó, sima faderékhez. A vadász halk lépéssel járja be a keskeny ösvényeket, a hol váltója van a nemes vadnak; lassan halad előre, szemügyre vesz minden bokrot, minden hajlatot; hisz' ki tudja, melyik pillanatban szalasztja el különben a kedvező alkalmat. Az őz nagyon tud vigyázni magára, egy gyanús mozdulat, egy szokatlan rezdülése a bokornak, elég, hogy ijedt böffenéssel csapjon be a védő bokrok úttalan területére, ahol, legalább arra a napra, eltűnik szem elől. De milyen gyönyörűség az, ha kitartással, ügyességgel, óvatossággal sikerül belopnunk a gyanútlan őzbakot! Messziről látjuk, a mint szép, hatos agancsa játékos mozgással tologatja félre folyvást a bokrokat; az egyik pillanatban egy nyárfa ágacska kelti fel a pákosztos állat étvágyát, de alighogy a kínálkozó csemegét lecsípte, meglát egy bokor lóherét s annak esik neki. Kóstolgat, inyeskedik, finnyáskodik, s negédes, csinos szökésekkel lódul hol arrább, hol ismét közelébb. Ha aztán elkövetkezik a nagy nyár, július végén, augusztus elején, a bakőzet is elönti a szerelem vágya. Egy fiatal szilfa van mellettünk, letépünk róla nagy vigyázattal egy sima levelet, s szájunkba véve halk sipoló hangot hallatunk vele, ahogy az őz-suta, meg az anyját kereső gida szól. Minél közelebb vagyunk az uj párzás idejéhez, annál meglepőbb a levélsipolás eredménye. A bak felkapja szép fejét, nagyot szökik előre, s kíváncsian keresi az irányt, a merről a hívó őzkiáltást hallani vélte. Gyakorlott és ismételt hívásra vakon rohan felénk, egész lényén elömlik a türelmetlen kívánságok szeleburdisága; majd elnyeli okos, fekete szemével a bokrot, amely mögött rejtőzünk; sejti tán a cselt, de a reménységgel való áltatásban is annyi ingerlő van rá nézve, hogy nem mond le egykönnyen vágyai teljesüléséről. Az igazi vadász nem is lövi az ilyen módon megcsalt, ravaszul bolonddá tett bakot. Hisz más az, amikor a fajdkakast, vagy a remek szarvast lopjuk be a szerelmi hevület órájában; azokhoz nagy fáradsággal közeledünk s a magunk érdeme, ha végre czélhoz érünk, míg itt elpuhult kényelemmel, csellel küldeni másvilágra az erdő legcsinosabb vadját: csöppet sem méltó a vadászönérzethez. Nyárest csöndjében, amikor a holdvilág fehér fényt hint az erdő fáira s a ritkább, bokros térségeken, a völgy felé hajló vágásokban elkezd villogni a piczi földi csillag, a szentjánosbogár: a harmatos füvet, a buja erdei rétet folyvást