Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VII. Május

VII. Május. Mi az, amikor az ébredésre megjön az öntudat, amikor a ködöt feliszsza a sugár, a sugarat erőtlenné teszi az árnyék, az árnyékban testnek-léleknek üdülése támad, s ruganyossá vált izmaink, felizgatott idegeink kizaklatnak bennünket újra meg újra a napos ég alá, a szellős halmokra, fák közé s vizek partjára, a hol az ujjá teremtő hatalmat imádja minden?! . . . Mi az, amikor bokrétává változik a föld ; az égboltozat csupa derű, csupa mosolygás; nem marad más a téli gyászból, csak az emlékezet, a mely megszüli az összehasonlitást s annál szebbnek látszik általa mindaz, aminek úgy sincs más neve, mint: „gyönyörű?" . . . Mi az, amikor valósággá válik a sejtés; békét lehel a puszták levegője; csak játszik az égen a felhő s fehér fodrának nincs villáma? Ha összefonódik két gőzbokréta: nem viadal az, csak epedés, csak ölelés. A tarka földön nincs már hóvirág; gyönge szivét megrepesztette, patyolat arczát elhervasztotta a nem neki való hév, a mi a levegő-tenger végtelenségéből áradt le rá. Fent a fehér felhőben milliószor nagyított képe látszik, mintha az égi mezőségnek is teremne hóvirága.