Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XLIII. Negyven év után

'XT 251 Pető bácsi lement Terka néni után a kertbe s rajt' érte, hogy a vén diófa alatt a fonnyadt gyeppadon ül és könnyes szemmel mereng. Elfordult az öreg, s mintha csinyt tett volna, sietett ki az udvarra, ahol a parádés lovakat itatta Bodor, a kocsis, aki együtt öregedett meg itt vele. — Hej, ténsúr, ténsúr, tört ki a vénségből az elfojtott keserűség, — így kell hát minekünk egymástól elszakadni! Szót fogadni se tudok én már másnak. Vigyen el engem is a ténsúr abba a várkastélyba; jó leszek én ott még valaminek. Nem maradhatok én itt, ha a ténsúr elmegy. — Bolond! bolond! riadozott a kasznár hova mehetne kend? Hát a lovak? Volna szive kendnek másra bízni ezt a szép jószágot? (Odament az egyik lóhoz s elkezdte simogatni, veregetni: „Sárga te, Sárga! — mondogatta hízelkedve, s magában búcsúzgatva az okos szép állattól.) A vén kocsis olyanokat nyögött sóhajtásképen, hogy egyszer csak elfacsarodott a Pető bácsi szive s majd hogy futásra nem vette a dolgot, neki indult az „ambitusnak", csakhogy ne hallja már. Ott éppen szembetalálkozott Terka nénivel. Mindaketten egyszerre látták meg, hogy könnyezik a másik. Mosolyogni akartak, tréfára akarták venni az elérzékenyedést, de csak kitárták a karjokat és csak belehullottak egymásba, mint ugyanegy fának két összehajló ága. És sírtak keservesen, mint két gyermek. A nagy lompos kuvasz, amelyiket ezelőtt mindaketten csak tűrtek, mert jó házőrző volt, de soha vele nem kedveskedtek: oda sompolygott s nagy butuj fejét hozzájok dörzsölte. Most megsimogatták mindaketten. Búcsúztak attól is. És ettől a naptól kezdve nem is állott már az életök egyébből, mint folytonos búcsúzásból. Hogy egyszer rajtakapták egymást a közös érzésen, nem volt azt többé mért titkolni; most már úgy se csalhatták meg egymást; tudták már mindketten, hogy ugyanaz fáj a másiknak is. Csak most látták igazán, milyen szép itt minden, s beteltek igaz, bensőséges búval, hogy ime mindazt, ami valaha örömük, gyönyörüségök volt: örökre itt kell hagyni. A ház előtt rózsafák nyiltak a nyáron; most egy elkésett csenevész bimbót talált az egyiken Terka néni: letépte s eltette szépen az imakönyvébe. Az az utolsó rózsa innen. Pető bácsinak volt a kertben néhány magaültette kedves fája, azokat mind körülnyesegette, száraz gályáitól megszabadította, dédelgette; úgy se lesz többet senki, aki úgy szeresse, úgy gondozza. A galambok itt maradnak, azoktól is el kellett búcsúzni lassankint; Terka néni maga szórt nekik szemet mindennap s olyan szívesen kínálta a bizalmas, jámbor tubiczákat: „netek, egyetek kicsikéim, oszt' rám emlékezzetek". 31*