Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXXI. Tógyerka

186 -«*> Attól fogva, hogy lépteink elhangzottak, s hogy az utolsó neszt okoztuk ülőhelyünk elkészítésével, jó két óra telt el. Bőven elég arra, hogy az esetleg hallgatózó vadak gyanúja végkép eloszoljék. Most már csak a szimat lehetne veszedelmes. A vadállat orra végtelenül finom, csak egy parányi lendülése a szélnek s el vagyunk árulva. Előttem egy bak-őz váltott át a nyíláson, alig volt tőlem húsz lépésnyire; elkezdett legelni a tisztás szélén: egyszerre megfordul mint a villám, lecsap két első lábával s fejét magasra emelve hallatja vészkiáltását. A következő perczben egy kétöles szökéssel bent volt a bozótban; nemsokára a völgyből riadozott a hangja. Óvatosan fordítottam oldalt a fejemet: abban az irányban, a merre az őz a veszélyt jelezte, egy fehérhasu nagy róka dugta ki az elejét a bokrok közül. Oly vigyázva jött, hogy nem is hallottam a mozgását. A vörös hunczut megszimatolt, észrevett s lassan behúzódott megint a gazba. Egy levél se zörrent meg utána. Nem tudom, ellent birok-e állni a kísértésnek, hogy oda ne dörrentsek, ha nyomban el nem térül a figyelmem. A túlsó dombtetőről mély dünnyögés rezgett át hozzám. Sz. Gyula elkezdte kiordítani a farkast. Az első mélabús akkordra nem volt válasz. Inkább még a fák közt pergő lappantyú is megijedt, elhallgatott. Csak a szökő őzbak riadozott egyre távolabbról. Felséges kép volt ez az erdő a holdvilágban. Messze látszott a túlsó dombtető, de a tiszta világos éjben azért láttam a Sz. Gyula alakját rajta. Éppen újra kezdte a farkasbolondítást. Kieresztette a hangját, hogy csak úgy zengett belé az erdő. Megdobbant rá a szivem. Ezt a hangot az éj csöndjében félmértföldnyire is hallani kellett minden élő lénynek. S alig hangzott el a megereszkedett mély dörmögés: onnan, ahol a bíró állott, a harmadik domb tájékáról megszólal a mély völgyből valami, amit egyikünk sem remélt. Egy erős, gyönyörű farkasbőgés, egy valóságos vén farkasnak a haragos, féltékeny ordítása. Még sokkal szebb, sokkal igazibb „farkashang", mint a Sz. Gyuláé; rögtön észre lehetett venni a nagy különbséget. Kölyköknek ugyan nyomuk sem volt, de mit törődtem azzal! Gyönyörűbb eredményt ennél, képzelni sem tudtam. Egy vén farkas, amely felel a hívásra! Még rá sem értem, hogy magamhoz térjek meglepetésemből, megint megszólalt messziről a felséges erős farkastorok. Most már valamivel mintha közelebb lett volna; úgy látszott, hogy felfelé vette útját a dombra. Tudtam, hogy most már nem rontok el semmit, fölugrottam s lelkendezve siettem át a völgyön Sz. Gyulához, aki maga is izgatottan bámult a másik domb felé. Ott harmadszor is felhangzott a vén farkas dongó, mélységes ümmögése s azután kieresztette a hangját, hogy harsogott tőle a levegő. El nem tudtuk képzelni, hogy mi ütött ehhez a vadállathoz. A helyzet furcsaságát még növelte, hogy az öreg bíró is megérkezett hozzánk; fújt és