Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXXI. Tógyerka

^ 185 egérke? Juhhé, micsoda öröm az, micsoda játék! De azért ott a füle mindnek a levegőben; egyre hegyezi, szimatol és izgatottan kapkodja a fejét a legkisebb neszre is. Egyszer csak megriad és összefut valamennyi, mintha kergetnék; figyelnek, de gyors mozdulatuk, reszketésök, nem a félelem jele, hanem az örömé. A messzeségből, valahonnan a harmadik völgyből, mélységes búgás hangja dong át hozzájok. Az ott a vén farkas; közeledik, hozza a vacsorát, a finom pecsenyét. Megösmerik a kölykök rögtön s felelnek rá mohón, sivalkodva. Éktelenül tombol valamennyi, ördögfiókok fagótozása, klarinétozása, lehetne csak ilyen hangzavar. Mintha hivnák az öreget: „gyere már,'jajjaj! hisz olyan nagyon éhesek vagyunk, ujjé!" A farkasordítónak ezt kell megelőzni; rá kell szedni a kölykeket nagy ügyességgel, mert ha egyszer a vén farkas ordított, akkor nincs olyan emberi torok, amely a farkaskölykek éles hallását félrevezethetné. Amikor közeledik az idő, amelyben a kölykek az öreget várják, a farkasordító föláll a dombtetőre s lassú, ümmögő, halk dünnyögéssel kezdi utánozni a farkasbőgést. Ez a közel környéknek szól; azután ha nincs válasz, néhány percznyi szünet következik. A második kísérletet már teljes hanggal teszi meg a farkasordító. A mély és halk ümmögés fokozatosan emelkedik és dagad; a dünnyögés hatalmas hanggá erősödik s a hosszú, vontatott, nagytüdejü ordítás megint leszáll végül, mint egy megeresztett húrnak a hangja. Ha farkasfészek van a hang határában, s ha jól ordított a kém: akkor a kölykek válasza ritkán marad el. Abból azután tudja az ember, hogy hol van a bűntanya, s az orgazda területet rendszeres vadászaton s jó vadásztársasággal úgy körülveheti, hogy a szürke hóhérok alig kerülnek ki lövés nélkül, a mikor csak a puskásoktól függ, hogy beszámoljanak a farkas-bőrökkel. A sz.-falviak sirva jöttek hozzánk, hogy az isten szerelméért lövöldözzük már meg a farkasaikat. Sz. Gyula erdészsegéd vállalkozott a kiordításra, velünk jött az erdőbe az öreg bíró is. Jól lement már a nap, mire helyben voltunk. Három jókora domb egymásután, mindegyiknek a tetejére jutott egy figyelő; középütt maradt Sz. Gyula, a mester, jobbról balról mi ketten: a bíró meg én. A dombok közt gyönyörű mély völgyek. Csendes órái következtek a várakozásnak. Vadászember velem érez, ha mondom, hogy nem lehet azt az érzést lefesteni, a mi ilyenkor az emberen elhatalmasodik. A nagy csend kényszerűsége szinte megkövesít; nem hogy mozdulni, de lélekzetet venni is alig merünk; csak hallgatózunk, lessük az erdő hangjait s élvezzük a fák sóhajtását. A lomb közt megzörren a nagy szarvasbogár, egy kis egér szökik a cserlevelen, nagy ritkán szól valami éjjeli madár. Bársony : Erdőn, mezőn. 24