Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIX. A vizi-fiú (színnyomatu képpel)

XXXIII. A vizi-fiú. Megverte az öreg Bencze Lajos a fiát. Pedig nem igen volt mit ütni a kis idétlen gyereken, minthogy — ámbár a tizenhatodik évet taposta, nem mutatott többet a teste tizenkét évesnél. Csenevész kis hajtása volt ez a fiú a Bencze-családnak, amely pedig mind jó szálas emberből állott; az egész ecsedi láp környékén nem volt olyan régi, összetartó, sokatérő család; ki mesterember, ki földmíves köztök; de akadt halász is, pákász is, amint már a lápvidék el sem lehet ilyenek nélkül. Csak ez az egy, a Miska gyerek, maradt olyan csöppnek, világcsúfjára, apjának-anyjának szégyenére. Talán még nem lett volna a hiba olyan nagy, ha legalább az értelme kellőképen kifejlődött volna; a csöppség csak annak igazi baj, a kinek a munkában nem kézre, hanem ökölre van szüksége; de az ilyen félbenmaradt elme, amely tizenhat esztendős korában sem tudja a jót a rossztól megkülönböztetni, méltán elkeserítheti a szegény szüléket. Hülyécske volt az istenadta. Bencze Lajos azért verte meg a legkisebb fiát, mert majd rágyújtotta a házat. Tűzkígyót játszott a kölyök fent a padláson, a csepü közt. Ott volt a sok kitilólt, fosztott kender, mind egy rakáson, ahogy a téli unalomközben kidolgozták, összecsomózták. A nagykárolyi vásárról lemaradtak az őszszel, azóta meg olyan rossz volt az út, hogy mozdulni se lehetett a faluból; meg kellett várni a tavaszi jó időt, majd elkél akkor is, gondolták. S íme csak egy csöpp híja volt, hogy az a félkegyelmű Miska nagy veszedelmet nem hozott az egész családra, de még a szomszédságra is, mert ha kigyúl a nádfedelü ház, bizony végig éghet az egész sor.