Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVIII. A halkirály

170 ix. Ez ám a potyka, szomszéd! ni milyen kékeszöldbe játszik a háta; milyen szép piros az alsó sörénye; nem fogott még ilyet az idén, tudom! Az ártatlan dicsekvés meg nem boszantja a tapasztalt molnárt; ma neked, holnap nekem, gondolja magában s közelebb húzódik a kis ősz emberhez, akit jól ismer, megbecsül. Adj' isten jónapot, ténsuram! Sok ám a sügér a zúgónál, de van szépen menyhal is a partok buvóiban. Vesztünkre szaporodik a kóbor fajzatja, pedig tavaly még alig-alig láttam belőle magnak valót is. Száraz esztendő volt a tavalyi, kevés hal lakott a folyóban, pedig a koplalásnak nagy ellensége a rabló menyhal. Nyilván elvándorolt valamerre, ahol jobb volt a kosztja. Csitt! Márton gazda! . . . A kis ősz ember a szájához kapta a fél kezét, a másikkal meg rámutatott a csuka-horogra; ott nagy zurbolás látszott a víz alatt, a horog inát egészen behúzta valami erőszakos rántás. Emelje ki csak Márton gazda, én nem hagyhatom a magam piczéjét. Tágra meredt szemmel, kíváncsian s lélekzet-visszafojtva várja a kis öreg ember, hogy mi akadt horgon odalent. Ragyog az arcza, hogy a mélyből előkerül a nem remélt zsákmány. A két bajtárs olyan őszintén elcsudálkozik: abbiz' csuka! ez ugyan korán megéhezett, máskor alig mozdul itt naplemente előtt, csak alkonyaton kezdi czélozgatni a vízszinén úszkáló halakat. S amig a halkirály boldogan teszi be a csukát a vizes vödörbe: a molnár leszáll a part alá, a szomorúfűz tövéhez, biztos kézzel nyúl a csalit közé s kiemel onnan valamit. Itt őrizgetem a vacsorámat ebben az árnyékban, magyarázza, félvállról odavetve: nem tartana velem a ténsúr? Négy vagy öt, madzagra fűzött eleven kárász csapkod erősen a levegőben, a mint magasra tartja a kezét. Eddig egy lehajló fűz-ághoz voltak kötve, szipákolhattak az árnyékban, a mennyit nekik tetszett; ha egyik-másik kilódult is a szárazra közülök, meg nem ártott neki, mert órákig elél a szívós kárász, ha vize nincs is. — Nem bánom no, ha nyárson süti kelmed. — Sz' csak nem is „rántom", mint az úri szakácsnők szokták, hogy több legyen a prézlije, mint a húsa! S hamarosan felcsillant a füzesben a lobogó szalmatűz, amely mihelyt parázzsá omlott, elvesztette a füstjét, csak a meleget tartogatta sokáig, lassú kialvásában. Ekkor már le voltak szurdalva a fűzfa-nyársat nyelt pompás kárászok a parázs köré s halk sistergéssel pirultak. Porhanyó húsuk halszagával csiklandozták a két ínyeskedő ember étvágyát. Készen volt a nomád-pecsenye s nagy lapuleveleket terítgetett a molnár a fűre, oda tálalt.