Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVII. A hegy betege

166 T>= Alig ömertem rá. Pufók volt, mint egy falusi plébános, és piros, mint az érett paradicsom. — Kérem szépen! Más itt a levegő, — kezdte fennhéjázva, amikor látta, hogy nem győzöm a változást csudálni. Ha kimegyek az erdőmbe s felmászom a héjafogóra, ellátok egyvégben egy mértföldnyire. Minden kerülőház előttem van, csak inteni kell a vörös lobogóval, már rohan elő a sok naplopó. Ott?! (Végtelen megvetéssel, utánozhatatlan szemjátékkal mondta ezt a szót.) Ott örökké börtönben volt az ember; ha felmásztam egy hegyre, azt hittem, ellátok az óperencziás tengerig, hát csak még nagyobb hegyet találtam magam előtt. Ha kürtöltem a kerülőnek, elkezdett zúgni az egész bérez, mintha a kincsőrző lidérczek jajdultak volna fel; megbolondultam volna, ha még egy esztendeig ott kell maradnom. Ragyogott az arcza. — Kérem! nincs ahhoz fogható gyönyörűség, amikor én hajnalban bejárom a fiatalost, megetetem az őzeimet s felkajtatom, hol raktak fészket a fáczánjaim! Ügy fürdik a fogoly a homokban mindenütt, mint a csirke, s az erdőszélen a rét tele van pacsirtával. — Még gólyám is van! hallja? gólyám! itt fészkel a csűrön, ekkora vízisiklókat hoz a fiának, ni! (Kimérte a karján.) Kisvártatva hozzám hajolt s boldog mosolylyal súgta: — Lidércz nincs itt, ... az egész környéken egy sincs!