Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXV. Álmok

152 -oo képződött a nyírkos, fagyos kéreg hajlásai alatt; az őszszakállu dohogó fa-szellem közéje jegeezedett a megfagyott párának, amelynek kristályában ezüst erekként csillognak galambősz hajszálai. Szeretnék leroskadni a cseppkőzet jégíve alatt; arczomra fagy a hideg-facsarta köny, s a mint régi helyemről ismét kitekintek: megint látom a titkos fényt, az erdei tündérek gyülekezését, az annyiszor visszakívánt júliusi álmot. Egy sereg csudaszép apróság forogva tánczol-röpköd előttem, mint egy özöne a fehér pillangónak; nyomukban kaczagó fuvallat kél, amely szinte megpendül, amikor a fák alját borító hóhoz csapódik. A cserjék szellemei elhagyták fészköket s eljöttek megnézni: nem nyílik-e még a hóvirág? Lengő, ködruhás szüzek szálldosnak ki a sudár fák közül; egy-egy leányarczu fehér galamb mind; szemök ragyogása veszedelmes a hómezőre, ajkok minden lélekzettel kis felhőt küld a puszta galyak közé. A csöpp felhők hirtelen megfagynak a csikorgó hidegben, s porszemnél kisebb hómorzsává válva hullanak lefelé, a földre. S most, mint a gondolat, elővillannak a tündérfiak. Elkapkodják a gyémántporrá jegeczedő szűzlélekzetet s a finom csillámot tele marokkal hordják a galyakra. Láz kapta meg őket, fürgén tesznek-vesznek, pepecselnek, valami csudálatosságot építenek. Kisüt a hold, fényes téli éj derűjében úszik a környék, minden ragyog. Ilyenkor, a nagy szélcsendben nyugodtan alszik Poliphém, a viharjárta puszták kísértete. Az apró szellemek munkája mesés alakot ölt; az erdő sötét fái elkezdenek megvilágosodni, galyaikra remekművű csipkedísz szövődik. Folyvást terem a gyémántpor a pihegő lélekzet párájából, nem vész el abból egy parányi sem. A sürgő-forgó díszítő-mesterek elkapkodják, viszik; sűrű rétegekben lerakják a vastag ágakra, rojtos csipkézetté fonogatva akgatják fel a vékony galyacskákra. Hosszú selyemszálakat eregetnek, azt telefűzik jéggyöngyökkel s keresztülkasul húzogatják az erdőt a tündéri fonál szövedékével. Millió parányi csillagot kalapálnak, azokat ezrével szurdalják egymás hegyibe; kösöntyűt, csöpp fészket, czifra koronákat, remek díszt alkotnak belőlök; a tengernyi ragyogást tele marokkal hintik szét a fákra; a hová ér, nyomban oda is fagy. Most már nem fekete a galy, hanem csillogó fehér, mintha ezüstöt izzadt volna a fa. Minden ág kisarjadzott itt fehér rügygyel, fehér virággal . . . Nézem, nézem, hogyan készül a tél zúzmarája. S amikor felébredek, látom, hogy valóság ez, nem csalfa álom. A néma erdő mintha tejjel meglocsolt rengeteg volna. Dúslombu, czifra páfrányok födik a domboldalt; de ha hozzájok érek: egyszerre lehull az egész habalkotmány, s vékonyszáru, összesodrott gaz van előttem.