Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXV. Álmok

150 Miért is legyen éppen csak az embernek szelleme?! Miért hihessük magunkat annyival különbnek a teremtés sok egyéb remekbe készült alkotásánál?! A világra jövünk nyomorúságban, tehetetlenül; egyetlen ösztönünk az evés, egyetlen hangunk a sírás. Egy piczinyke lélekzet vagyunk egy maroknyi porban. S amikor megvénülve felvergődünk arra a vakondtúrásra, amelyet a tudás Csimborasszójának szeretünk tartani: nem jut eszünkbe többé, hogy egész történelmünk két özönvíz közé van szorítva, s hogy még uj özönvíz nélkül is csak porló emlékeink lesznek szerte-szórva néhány ezer év multával a kihűlő földön. A lelket, a mit magunkban érzünk, egyenlő lényünek tartjuk az isten szellemével s ez a „szellem" jelszó nekünk, amelylyel kezet teszünk minden kiváltságra, s a melylyel magunknak követeljük az elsőséget minden élő között. Vak Poliphém, a kietlen puszták kísértete, kinevet bennünket. Hát nincs szellemök a tengereknek? olyanok, a kik tudnak szelíden szunynyadozni a mosolygó vizek nyugalmában, de túl tudják üvölteni a menydörgést, ha a vihar nehéz órája kínozza őket? Hát a sziklaormok repedéseit, a hegységek titkos üregeit végig járhatja-e valaki a nélkül, hogy a megbolygatott magány hangjaiban, a leguruló kavics koppanásában, haragos rémek, álmukból felzavart lidérczek közeledését ne sejtené ? Bizony, nekem is jobban esik hinnem, hogy még a legkisebb fűszálnak is van szellemvédője: piczi, zöldruhás tündér, a ki ott rejtőzik a fűszálon rezgő harmatcsöpp fenekén. ii SS SS Télen legcsöndesebb, legkihaltabb az erdő. Nyáron, ha idejöttem, susogó beszéd hallatszott mindenütt; a szellőjárta bokrok csintalanul csiklandozták egymást; a nagy fák lombjai szeretettel czirógatták végig a kérges ágakat; élet volt itt, pihegő, lüktető. Tél évadján végtől-végig csupaszok a galyak; redves ágak merednek az égbe meztelenül; mohos fatörzsek fogadnak, a hóban ácsorogva, mint egy ármádia fekete kísértet. Tetszhalott, mozdulatlan faóriások; megdermedt, vézna facsemeték. Megpattan egy-egy száraz ág, leválik róla egy darab kéreg vagy egy törött galy s lekalimpál a magasból a hóra. Lent nincs az ütközésnek hangja: a puha hó nesz nélkül temeti magába a mulandóság ajándékait. A halál lakik itt most. Itt van előttem az ezeréves tölgy, amelynek dohos, taplós üregébe bebújtam egy csudálatos júliusi napon. Az ég kék tűzben égett, de itt hűvös volt; kígyóhagyma nehéz lélekzete ülte meg az avart, aranyban fürdött bogarak bujkáltak a cserlevél között.