Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIV. Téli hajtóvadászat (két színnyomatu képpel)

146 A kapitulácziós hajtó jól ügyel, hogy amennyire lehet, egy vonalban haladjanak mellette a kölykek; azok egy darabig csak győzik szuszszal, lelkesedéssel; aztán itt is — ott is elmaradoznak; kezdik kerülni a völgy bozótját, inkább az öregebbje mögé csetlenek-botlanak suttyomban, hogy utoljára úgy tetszik, mintha egymást hajtanák a ravasz léhűtők. Hanem azért zúg, pöfög az erdő a lármától, a hajtóbotok kalapálásától, ami megbolondítja az erdő minden vadját, kivált az óvatos, gyorsan szökő nagy ragadozót, amelyre tulajdonképen csak a csöndes, zajtalan, moszatoló hajtás való, mert a nyulatugrasztó kurjongatás még a harmadik völgyből is előre kizavarja. Most már ugyancsak fülel a vadász a gerinczen. Most már a legkisebb nesz is méltán gyanús lehet, hisz' megmozdult az erdei élet a hajtók előtt. A nyúl tágra nyilt szemmel remeg egy darabig a vaczkában s fülét lelapítja; egyszerre kipattan s ijedt tétovasággal vágtat előre; megbújik néhol valami jó bokor tövénél, de csakhamar újra talpon terem, űzi, hajtja a félelem, amitől nem tud már szabadulni. Hamar mozdúl a róka, s lassú ügetéssel csúszik szemközt a furcsa zajnak, a míg félszre nem fordul a kíváncsisága. Akkor ugyancsak iparkodik, hogy csöndesebb vidékre szállítsa magasra tartott vitorláját. Az őzet páni rettegés lepi meg a lárma hallatára; fejvesztetten forog maga körül; neki iramodik s újra megáll; minél nagyobb a zaj, annál jobban hasonlít ahhoz a lepkéhez, amely a lángba röpül; megfekszik az istenadta s nem átallja