Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

XXIII. Az első hó. A sárga őszre jön a szürke ősz. Amikor a sárga ősz minden levelet elhervasztott s minden fűszálat megbágyasztott: akkor következik a szürke ősz, amely teljessé teszi a föld sorvadását. Elszabadulnak a fagyos szelek, bánat dala sír belőlök. Mintha a sírok mélyéről kelnének ki: szomorúsággal megterhelve zúgnak, gyászdalokat búgnak. Ha éjjel hallom, azt hiszem, mély álmu szellemek nyögnek, akik valami átok nyűge alatt nem tudnak szabadulni a rájok rozsdásodott mozdulatlanságtól. Pedig csak a szürke ősz szelei zúgnak, búgnak. Meztelen holttest a föld ilyenkor; a halál meztelensége pedig rettenetes. A ravatal szelid dísze nélkül irtózat ránézni azokra a ványadt tagokra, amelyek a kórház bonczoló asztalát juttatják eszünkbe; holott a sárga lánggal égő viaszgyergyák, a mélabút lehelő koszorúk, megszépítik az elmúlást, s csak szomorítanak, de nem ijesztenek meg. A síron túl terjedő érzületek jelei azok: egyegy kapocs az élő meg a holt világ között. A szürke ősz bizony nem ad koszorút a szegény meghalt földnek. Rideg a kép, a mit ilyenkor kínál a magas hegyek csúcsa. Minden sötét onnan és egymásba folyó. A sík vidék formátlan üresség, amelyen ha átsüvít a szél, nem hajladoz nyomán ringó kalász; az erdő zűrzavaros pusztulás hazája, ahol nem a zöldnek, hanem a barnaságnak van elsötétülése. Eljön a dér és beszívja a fonnyadó fű végső erejét; eljön a fagy és kővé mereszti a föld felületét. Zihálva fut az ördögszekér a tar mezőkön át, s a mint szélszárnyú boszorkány-kölykek hajszolják erre-arra: útközben lassan pozdorjává szakad. Halvány rétek avarja egymásra hajlik s meglapul; jól látni közte most a piczinyke ösvényt, amely az alját szeli. A mezei egér néptelenné vált sétaútja az.