Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXII. Véres nap

Ki" 129 Nagyon üres és kopár itt minden. Mintha az élet egészen kihalt volna a tágas síkságról, oly tökéletes a némaság. Széles fekete szántások; még szélesebb, immár sűrű üstököt eresztő vetéstáblák váltogatják egymást; közbe egy-egy ugaron maradt csutkaföld; még rajta a levél a tengeri-száron, de a nyirkos levegő, a deres éjszaka, pettyhüdtté tette már; sziszegve simúl egymáshoz, anélkül, hogy megriasztaná a buczkája alatt pihenő nyulat. Még egy árva verebet se látni, a mi nagy jele az elhagyatottságnak. Ezek a szürketollú búzatolvajok behúzódtak már a magtárak közelébe; a bogáncs nem kell nekik, hadd fáradjon a ragadós gumók kibontogatásával a félénk tengelicz. Mindössze egy pár fekete varjú kering károgva a fejünk felett. Csapkodva lódítja magát előre, hátra; nyugtalansága szelet igér; messziről egy nagyobb csapat ilyen kóbor vendég lármája hallik, azokhoz igyekszik ez az eltévedt czigánynépség is. Alig hogy eltűntek, megint hatalmába keríti a csönd a messze elnyúló földeket. Ha nem látszanék a távolból egy tanya, azt lehetne hinni, a teljes lakatlanság területein barangolunk. Pedig még a tanya környékén sincs élet; kicsépelt kazlak környezik az épületet, amely valószínűleg üres most. A sárgabarna, esőverte szalma ott pállik, fülled haszontalanul, még a tanyai galamb se száll rá, tudja már, hogy hiába keresne közte telt kalászt. A koczapuskás megütődve tekintget körül. Hát érdemes volt ide kifáradni? Hisz' ezen a kopár síkságon épp' úgy nem lehet vad, mint az ő tenyerén. Ha egy egér futna keresztül a szántáson, azt is észre kellene venni, olyan nagy a mozdulatlanság. Ha egy itt rekedt pacsirta röppen is föl a vetés közül: meg lehetne csudálni ebben a memento mórival telített ürességben. Még a vetés zöldje is olyan bágyadt, hogy a budapesti fiskális sarjurétnek nézi s csudálkozik, hogy nem lát rajta legelő birkanyájat. A vén vadászok pedig, a tapasztalt Nimródfiak, fürkésző szemmel pislognak bele a puszta szántásba s a cseperedő vetés gyér zöldje közé. Csöndesen intenek egymásnak: „ni ott!"... felel nekik egy másik deresfejü kollega: „ni, ott is!" Ezek bizonyosan látnak már valamit; a főtisztelendő úr, aki csak tisztesség okáért hozott puskát, nem lévén más vágya, mint a pompás vadászlakomában tenni annak idején alapos pusztítást, el nem tudja képzelni, mit mutogatnak azok egymásnak olyan mosolygó lelkesedéssel. — Mit gusztál, domine spektábilis? — kérdi végre az egyik urat, aki ellenzőt görbít tenyeréből a szeme elé s úgy fürkész végig minden barázdát. A kérdezett váltig mutogat arra a szürkeségre, amely mint egy nagy rög, fekszik a barázda mélyedésében. A főtisztelendő úr még a betűt is csak pápaszemmel szedegeti össze, hogy venné észre a meglapult nyulat, amelyet gyakorlott vadász szeme is könnyen elvét a sok egyforma hant közt? Bársony: Erdőn, mezőn. 17