Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

122 Nincs itt más zene, csak a melyben Szultán viszi a fő hangot; megfordult előtte a vörös hunczut, s lihegve baktat a veszedelme felé. Ennek a gyanús csoszogásnak a jól ösmert zörgését hallotta a tallózó egérke, még mielőtt magam észrevettem volna, honnan fúj a szél, azért szánta rá magát a visszavonulásra. Nemsokára látom is egy fél pillanatra a menekülő tolvaj gondolatokba mélyedt pofáját; csak egy villanás az egész, rá se érek lőni a nagy hirtelenségben ; s amikor a gaz közt tova csörtet: boszuságom mellett is elfog a kaczagás, ahogy magam elé képzelem ő kémét, magasra tartott vitorlájával, vigyorgásra nyúlt ábrázatával. Mintha csak nevette volna a gaz ficzkó a kopók hiábavaló fáradtságát!... De 'isz jól mondja a főtisztelendő úr, hogy pap nélkül nincs áldás; most is oda imádkozza a nyomorult rókát magához; hallom egyszerre, hogy mekkorát pukkan a puskája, arra meg odagondolom mindjárt esőtváró Debreczenyi bácsit, a ki ott gunnyaszt pipázva a tetőn, — mintha egyenesen a fülembe dörmögné: „megint gyarapodott a pap bundája!" És csakugyan, a papunké a róka, amelyet bölcs nyugalommal vonszol egy darabig maga után, amig át nem veszi tőle a lőtt vad czipelésére fogadott napszámos, akiért nem kár, ha hozzápártolnak is a róka bundájának ugró művészei. Minthogy eltelt a délelőtt a pompás hajtásban, következett egy kis lakmározás, amelynek az elkészítésében Kónya Miklós, a harmadik a négy közt, vala remeklendő. Kiverődtünk hát a bozótból, amelynek a legsűrűbb szélében egyszer csak előttünk termett Hamlet apjának a szelleme egyeitévedt hófehér tinó alakjában. Itt is okosabb volt jó papunk, mint az ő hűséges báránykái, mert ismeretes nyugodalmával félrelépett az útból, maga elébe engedvén másokat, a kiknek szükség esetén harcz is lehetne még a hivatásuk, holott az övé csak a béke olajágának a hordozása. A túlerő láttára fújt egyet a tinó, s elcsörtetett; övé lett e szerint az érdem, hogy engedett, s nem volt szükséges elfoglalatlan utat keresnünk az ebédlőnek szánt tisztás felé. Fürgelábu Kónya Miklós akkor már javában csinálta odakint a rendet, a minek még ilyen alkalommal is muszáj lenni, ha csúfot nem akar vallani az ember. Először is összetutúlni a kutyákat, hogy ne rontsák le magokat hiába, amig ismét rájok kerül a sor ebéd után. Szultán az első, amelyik megérkezik a jajkeserves hívogatásra, s a mint a kürtszó végigsivít az erdei magányon: ég felé vicsorítja torz-pofáját, úgy segít ümmögni, üvölteni. Régen letette már Miklós a kürtöt, Szultán még akkor is piszkálja a füléből a kelletlen hangokat. Ettől fogva azután a zsiványpecsenye nagymestere veszi át a vezényletet, s uralkodik rajtunk művészetével, a gyomrunk révén. Mert bizony művészet az, királyoknak való pecsenyét sütni konyha nélkül, serpenyő meg lábas nélkül a puszta gyepen, a hogy a szegénylegény szokta. Azért is hívják zsiványpecsenyének, a mit, ha megkóstolt egyszer valaki, bizony