Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XX. Kócsagles

116 ^ Valami elvakkantja magát a magasban. Az öreg Molnár egy kicsit felbök ujjával az égre: egy nagy gém száll ott, egyenes irányban, mintha zsinóron húznák; valahonnan, nagy távolságról felel neki a társa. Ezek a hajnal előőrsei. Most már minden perczben jöhet a kócsag. Szemünk a parti részt kutatja, arról térnek haza a fehér madarak; vágyunk, lelkesedésünk, kíváncsiságunk, mind őket várja, nekik szól. Süketek vagyunk minden oly neszre, amelyet nem a kócsag támaszt; a vak se láthatna kevesebbet a körülöttünk ébredő élet jelenségeiből, mint mi. Susogás kél a levegőben, mintha valaki százszor mondaná ki gyorsan egymásután az S betűt; növekszik eleinte, aztán elfogy. Ezek a vadruczák. A nagy tőkerucza szinte megijeszt, a mint levágja nehéz testét mellénk a vízre, aztán megsejti az ellenség közellétét s nagy hápogással kap fel újra. A hajnali húzás javában folyik, a kerczerucza kis csapatokban suhan el mellettünk, mint a villám; elvegyül köztök egy-két gémféle, nagyokat rikkant némelyik; a selyemgém fehéres tolla könnyen megcsalja a gyakorlatlan szemet; azt lehetne hinni, hogy az a törpe-kócsag. Még folyvást sötétes a környék, ámbár a hajnal szellős levegője az már, a mi meg-meghimbálja csónakunkat. A vadrucza százával röpköd, kora reggeli tornát végez odafent, de mi« nem törődünk most a hétköznapi vendégsereggel, nemesebb látogatást lesünk. Az öreg Molnár megérinti lassan a kabátomat: - Nézze csak, ott, hátul! . . . Csakugyan, az a mi madarunk. — Milyen nagy, milyen hófehér, de milyen szörnyű magasan úszik! Ágyú kellene, hogy lehozza onnan. Lassú lengéssel száll el a fejem fölött, mintha ki akarná gúnyolni a choke-boret. Ha már a sörétem el nem éri, utána küldöm sóhajomat. Jön még azután egynéhány ebből a csudaszép madárból; egy sem könyörületesebb az elsőnél. Roppant magasan húznak, ki tudja, milyen messze vidékről jönnek. Vagy tán megriasztották őket valahol? ! . . . Annyi bizonyos, hogy semmi szándékuk a mi vizeinken megtelepedni. Mennyi gyönyörűség! csak a szivfájásunk növekszik meg tőle. Bele kell nyugodnunk csakhamar, hogy itt ma kócsagot nem lövünk. A hajnal is nekirugaszkodott, rózsákat rajzolnak az égre az első sugarak. Egy magános kócsag szeli még a magasságbeli térségeket; szinte bíborban fürdik napsugaraktól fénylő tolla. Isten hozzádot mond ez az egy is, ez az utolsó. Most már hiába volna a reménykedés, úgy kárpótoljuk magunkat, a hogy lehet. Egy pár elkésett rucza, a mely lőtávolba kerül, vérével festi a vizet, s hogy egy kis kárpótlása legyen a készülőben volt diadalnak, leszólítok egyet a jó messze elhúzó három kanalas-gémből. A szép madár karikázva vágódik a nád közé, ahonnan nagy diadallal kerítik elő a halászok. Nem kócsag ugyan, de ez is hófehér.