Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XX. Kócsagles

114 -«*> a síkvízre. A kócsagnak fáj az örökös zaj, idegessé teszi a vízityúk csöndes pittyegése; siet el onnan, tovább, tovább! A póling szava kíséri útján. % Hajnali két óra múlt, amikor megzörgették az ablakomat. Fel kell kelni! itt az idő az indulásra. Odakint még a szeptemberi éjszaka takar be mindent; tíz perez múlva vadásztársam mellett ülök a kocsiban. A kihalt falun át gyorsan robogunk, még a kutyák is fáradtak már: alusznak, egy sem ugat. A meny csillagos, a föld sötét. Hold nincs az égen, annál jobban ragyog a hajnali csillag. A hűs levegőben se por, se köd; megcsillan messziről a szontai mocsár rónavize. Néhány perez még és helyben vagyunk. Dúsan termő kukoriczatábla mögött emelkedik a Gréber-szállás, ott várnak bennünket a halászok. Dehogy várnak! Szontán mulatott az éjjel valamennyi, s most alszik, mint a bunda. Alig tudunk felkölteni közülök vagy kettőt; az egyik főnöke a halásznépnek: az öreg Molnár, a ki ösmer minden nádszálat az úttalan rétségen. Ripacsos képén nem tud már több barázdát szántani az idő, sem a viszontagság; ámbár jó magyar neve van: egy szót sem tud magyarul, telivér bácskai sváb az istenadta. Társával hamarosan kiold két csónakot, egyik az enyém, a másik a pajtásomé. Indulhatunk. Sötétedik a hajnal. Az az idő ez, amikor közel van már a pirkadás. Előbb majdnem egészen kialszik az égi világosság, hogy annál gyönyörűbb legyen a nap kigyúlását megelőző pompás színjátéka az ég elejének. Ilyenkor kell helyben