Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIX. A puszta éjszakája - Egy nyárfasorről

111 ingását; addig hintázza magát, amig fel nem kelti valami a figyelmét a fű közt. Hirtelen megfordul, s fehér hasa helyett hamvasszürke kabátját mutogatja; aztán leröppen s egy kövér szöcskét czipelve, szárnyal vissza előbbi helyére. Mennyi mozgással, mennyi lármával jár ez az ebéd. Nyilván nincs egyedül a falánk teremtés, s láthatatlan pajtását szólongatja. Vége már a magány hangulatának; ez a buta madár egészen kihoz a sodromból, hiszen nem érzem többé egyedül magamat, van a ki minden mozdulatomat ellesse, megfigyelje. De hát így is-úgy is ki kellene zökkennem az elandalodásból, mert jön a kondás a malaczaival. Hallani már a tarló felől a sivalkodásukat, meg a karikás pattogását, a mint közéjök csördít a bocskoros oláh. Kongó mély torokhanggal bömböl hátra nagyreményű ivadékának: „Moj Gligore! ne hadd ott azt a koczát!" Persze, a fias kocza hátul maradoz a malacza kedvéért, s nem sokat törődik vele, hogy a parancsnoka sűrűn emlegeti a „drákut". Mire a vén kondás odaér, ahol én pihenek, elmúlik a felfortyanása s alássan „instál" egy kevés bagónak valót. Ott vonul a sok sáros malacz a nyárfasor mentén, a réti kút felé. A göndörszőrű, széleshátu, végig egyformán gömbölyű röfögő jószágok koczogva, moszatolva loholnak előre; némelyik nekifekszik a fiatal fák sudár derekának, s úgy odadörzsöli viszketős oldalát, hogy majd ketté törik a megkínzott csemete. „Moj Gligore!" — hallom újra a figyelmeztetőt, s látom is, hogyan igyekszik a kisebbik bocskoros elterelni a hívatlan vendéget. Azután a karikás kemény pattogása megint összekeveredik az egyre fogyó, gyöngülő malacz-sivítással. A bábaszarka se állja ki ezt, elszállt a nagy riadalomra; egyszer-kétszer csak megpróbálta arrább rebbenni egy pár fával; de végre megsokalta, s az imént már csak egy csöppnyi fehérséget láttam belőle, jó magasan. Az a fehérség is átváltozik lassankint egy fogyó szürke ponttá, utoljára már nem látszik a pont sem; — megint magam vagyok a nyárfa-sornál. A réti kút táján ácsorog egy ember. Az a kondás. A malaczai bizonyosan bent hemperegnek a pocsolyában és békén hagyják egymást, ő meg elbámészkodik a nagy világ véghetetlenségén és észrevesz belőle annyit, hogy a kajlafülü mangalicza-koczája sokkal különb, mint az a szálkásszőrü emse, a melyik még kis malaczkorában cserélődött ki valahogyan, az isten tudja, hogyan. Annyi szent, hogy eszeágában sincs ezekkel a szép kis nyárfákkal törődni, amelyekben én annyi gyönyörűséget találok most. Hej, ha egyszer felcseperednek ezek a kis fák! Kieresztgetik ágaikat s megizmosodnak, meglombosodnak! Lesz gyönyörű szép koronájok; magas, szálas, daliás termetök, amelyet megirigyelnek tőlök a törpeségre kárhoztatott cserjék! Azután közéjök száll tavaszszal a szerelmes madár, de az örökös zúgástól, susogás-