Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek - Pihenő

od 103 a mikor könnyen az a vége az erőlködésnek, hogy egy nagyobb ránditás után mezítláb marad a szalonkavadász. A fehérhasú, óvatos sárszalonkák pedig folyvást ki-kicsapnak ezalatt előlünk a sásból, az ér kákacsomói közül, a megtiprott, sertésjárta partról. Szortyogva tüszszentenek egyet, amikor kivillannak a mocsár fölé; „csekk!" hallik itt, „csekk!" szól a másik a hátunk mögött; erőlködünk, hogy a sárban való vergődésünk közben odakapjuk a fegyvert, s félig hasra bukva a vízben, sütjük el puskánkat az ökölnyi madárra, amely akkor már többnyire elég messze jár, hogy az apró sörét kárt ne tehessen benne. Még a régi vadásztörvénynek is kivétele volt ezen a napon. Hiába mentünk mi szélirányában, nem használt az; a jó meleg időben is vadul szökdöstek előlünk a remek madarak; pedig igazság szerint be kellene hogy várják a vadászt, amikor a szelet viszi nekik. Mert a sárszalonkának hagyománya már az, hogy hosszú csőrével szemközt fordul a szélnek, s nagy kedvteléssel engedi, hogy a légáramlás lesimogassa puha tollát. Amikor így szemközt megy rá a puskás, megzavarodik a lápok e leggyorsabb madara; szél ellen röpülni nem akar, mert megborzolódnék a ruházata, széllel röpülni nem mer, minthogy arról közeledik a veszedelme. Ilyenkor néha az ember lába alól csap ki, s bőven van idő, hogy czélba vegyük. De mi bizony csak úgy az ötven lépés határa körül értük el őket jó lankasztereinkkel, s ha egy-egy lebukott, volt toronyiránt való czammogás a sárban, hogy el ne veszítsük a drága halottat. Ebben az élvezetben pedig épp' úgy kaphat az ember napszúrást, a mint megeshetik vele, hogy összeroskad, a végkimerüléstől s szívdobogva fekszik közéjök a mocsárban hencsergő malaczoknak. Hajh, ha megszerezhetném magamnak azt az ördögi örömet, hogy minden ellenségemet kényszeríthessem lépéstartásra velem, a mikor én a mocsárban legjobban mulatok!... Rettentő lehet az, ilyen kínját szenvedni a holtra fáradásnak, ha még az a vigasztalás sincs hozzá, hogy a maga gyönyörűségére teszi az ember! A mocsár-király, a mi konyhamesterünk, boldogan dörzsölte a markát, amikor látta, hogy egyenkint szállingózunk az ő megtépett szárnya alá. — El vannak fáradva, az szigorú! dörmögi az öreg, találékony észszel. Az isten tudja, hogyan fogantatott meg az ő magyar-szerb és német nyelvtanában ez a kifordított körülírása a biztos-nak. A szerb sigorne-t mond, a mikor azt gondolja, hogy valami bizonyos, a vén gojzer hát azt találta ki, hogy mért ne lehetne magyarul szigorút mondani, mikor ő szerbül bizonyos-t gondol? Ragyog nemcsak az arcza, de az egész feje is, amikor előparancsolja a nagy bögrét, amely tele van a szabad ég alatt készült bácskai paprikással. Te derék Magyarország, aki nélkül valószínűleg még most is csak a patikákban árulnának paprikát a polgárosult Európa területén! Ezt az emberevő növevényt bizonnyára épp' oly iszonyattal dobta volna el a többi kákabélű nemzetség, amint-