Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek

XVIII. Lármás vizek. A szélkiáltó szava végig nyilait a messzeségen! A nagy iromba madár egyedül hasítja az őszi levegőt; röpülése gyors és egyenes; minden szárnylibbenéssel nagyot lódul előre, abból látszik, hogy útja nem afféle kóválygás most, hanem tervszerűen kimért. Lent a Bácska rónasága terül; csupa fekete föld; a sík tarlókon egy-egy szállás, a nádfödeles ház jól elbújik az udvar akáczfái között. Sehol egy tenyérnyi víz, vagy vékony erecske, amely körül sás és nád gyökereznék: mit keres hát itt a szélkiáltó?! ... Az őszi nap csudás fényességgel hinti be a szeptemberi reggelt; valahol messze, kékbe vesző emelkedése látszik egy széles halomnak, amely befogja a látás határának az alját, s éles metszésű körvonalakkal válik ki az egybeolvadó levegőből. Az a titeli fensík. A szélkiáltó mintha egyenest nekivágna a fensík meredek sarkának, a visszhang még idehozza mélabús jajgatását; de egyre halkabb a csengő „póli!", lassankint egészen elvész az első szótag az űrben, s csak a sikoltó „-li!" küzdi át magát a széljárta levegőtengeren. Már csak egy szürke pontnak látszik az érdekes madár; jó szem is alig kísérheti tovább; de ni! a sötét pont egyszerre mintha elkezdene bukni a mélységbe, még egy utolsó „li!" csendül hozzánk, azután csak a kis fényes legyek zümmögése hallik, amelyek ezrével rajzanak kocsink körül. Ahol a szélkiáltó lebukott, ott víz van; ott van a mosorini mocsár. Bársony : Erdőn, mezőn. 13