Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XV. Nyár végén (színnyomatu képpel)

«XT 85 Alighogy nesze van a lépésemnek a forró homokon; kékesfényű czingolabogár lódítja előlem az irháját; meghajszolom, mint a gyermek, amíg bele nem fáradok s el kell hinnem, hogy kettőnk közül ő az ügyesebb. A juhlegelőn egyre cziczázik, moszatol az ürge; ülepére csücsül, s hosszan kinyújtózik az ördög szekér hervadó bokra mögött. Kíváncsian fordít egyet karcsú derekán, megsejti a földszinén suhanó sólymot, s füttyentve inal a lyukába. Fehér felhő fekete árnyéka siklik el a síkon, teleszórva tünedező folttal a mezőt; azután egyszerre megfényesedik megint minden; augusztusi fülledtséggel telik meg a világ; nyitott szájjal lihegem be a szemközt fújó szellőt, amelynek alig van annyi hűvössége, hogy üdítsen egy kicsit. Jól esik még a kánikula is odakint. Lemarja ugyan nyakamról a bőrt s pirosra izgatja arczomat, de örülök neki, mert a hámlás után szép feketére színesedem, a mi egészséges is, férfias is. Messze, a telegráf-dróton fehér-fekete köntöse tarkállik a szemfüles őrgébicsnek. A mint szárnycsapás nélkül levillan néha a magasból, hogy elfogja kiszemelt csemegéjét: azt hinné az ember, hogy a nagy melegben eltalálta nyomni a búzgóság, s álmában pottyant a fű közé. Hangot alig hallok. Sordély rázza magát a mezei bokron; serregő hangjával kicsúfolja a zöld kabóczát, amely napszállat után czirpelő versenyre kél vele. Zöld csóka libeg az erdő szélén; büdös-banka kergeti egymást az árnyékos gyepen. Valamennyit az augusztus csalogatja ki az emberek közelébe; amig fel nem nevelte a fiát, alig látni belőle egyet-kettőt. Most azután seregestül hagyja el az erdei magányt, a miben nincs elég vidámság. Nem is marad ott más, csak a pintyőke, meg kivált a rigó. Amaz még kikívánkozik a falusi kúriák kései termésű eperfájára; de a rigó, az erdő e jókedvű pojáczája, szívesebben marad a némaság világában, s legfelebb szőlőkertekben tesz egy-egy dézsmáló látogatást. Gazos árokpartról nagy zenebonával csap fel előlem a levegőbe egy falka fogoly. A vén kakas barnafoltos hasa szinte kiválik a többi közül; éleset sikkant, a mint belelódítja magát a választott irányba. Anyányi sereg követi vagy száz lépésnyire: akkorra kifárad a fiatalok gyakorlatlan szárnya, s lekívánkozik valamennyi megint a krumpliba vagy a tengeri közé. Augusztus elseje rájok szabadítja a vadászt, a kinek ekkor joga van megdézsmálni a fejlődésben levő csapatot. Gyönyörű az, ha egy jó kutya felveszi az elszóródott falka szimatját, s megnyúlt testtel, reszkető orrczimpával vezet a nyomra. A fogoly fut előtte a barázdában, a tengeri közt, mig a tábla szélére nem ér; akkor megül gyámoltalanúl egy darabig, s végre kirebben, a mint beéri a vizsla. Késő este, amikor a szétriasztott falka megmaradt tagjai megint összekívánkoznak : minden oldalról megszólal a hívogató zsebegés, cserregés; egyre közelebb kerül egymáshoz a kotyogó had; fut mind az öreg kakas éles hívása irányá-