Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XV. Nyár végén (színnyomatu képpel)

XV. Nyár végén. Lefele fordult az esztendő. Amikor már egészen beleszoknám, hogy a gyönyörűség zöldjébe legyen öltözve körülöttem minden, a minek fű, fa a neve; amikor azt hinném, hogy a nyári nap forrósága csakis az egyre megujuló, egyre növekvő élet forrása; egyszer csak arra ébredek, hogy egy gondolattal mintha meghalványodott volna a földre boruló reménység szine. Sárga levelet látok a fán; megtépve, kuszálva a galy, a lomb; a napisten csókjától megszületik a lassú hervadás, és nincs olyan harmat, a mely megakaszsza gyógyító hűvösségével a fonnyadó növényzet betegségét. Ma még csak sejtés az egész. Észre se igen veszi, a kinek csupa megelégedéssel van tele a szive. Augusztus tüze elől csakúgy menekszik az árnyékba, ahogy a júliusi nap hevétől; sűrűségek csöndje, magánya felüdíti; csupa zöldet jár fel mindenütt a tekintete; látni se akarja a hervadást, a mi elvétve eléje akad. Pedig nem véletlen az már. A természet rendje nagy lépéssel haladt előre; a vég kezdete megmutatja magát. Mennyi bánat, mennyi szomorúság árad szerte a sárguló levelek lapjáról! Ha ráhull a hajnali harmat, azt hiszem, sirató könycseppjét látom a természetnek. Mint amikor kipermetezik a szép asszony szemének drága gyöngye, ha az első fehér hajszál kísértete ijeszt rá tükréből. A mélabú lehelete érint.