Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A remete

91 Bolond állapot volt az. A hó félöles, alig lehetett benne megmozdulni ; a farkasok szörnyű tolakodóan viselték magokat, nekik nem esett a mozgás olyan nehezökre. A legöregebb farkas leült vele szemközt s azzal rákényszerítette, hogy hátvédet keressen a másik kettő ellen, akik — úgy látszott — meg akarják lepni. Jól tette, hogy meghúzta magát a nagy fa mellett, mert a két bestia csakugyan megtámadta. Ugyanegy oldalról esett rá mind a kettő. Hanem amint a borzas haragos kan nekik fordult : vigyorgó pofával torpantak meg. Ezt az óvatlan pillanatot felhasználta a vezérfarkas és egy iszonyú szökéssel a remete fülén termett. Milyen ostoba csel! . . . Készen várták. A vastagbőrű úr egyet lóditott a fejével, olyan volt az, mint amikor a faltörő kos zuhan. Egyik agyara eltűnt a rábukó farkas bordái közt. A bandita hörögve rogyott térdre s akkor a vérszagtól még jobban felbődült remete elkezdte gyomrozni, marczangolni, apróra széjjel szedni. A másik két bestia eleinte szűkölve, hüledezve biztatta egymást valami pokoli hörgéssel ; bizonyosan azt jelentette az: „erigy már, ne hadd, te!" de egyikse mert egymaga beleavatkozni. Utoljára is összetették az erejöket s egyszerre kapaszkodtak bele a röfögő ellenség hátuljába.