Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A puszta fiai közt

76 issza az állott vizet, de a nemes lovat öli a vére, a belső tüze, s csak a teljesen friss tiszta víz kell neki. Oda áll a kút kávájához, mikor a vedret húzza a bojtár s nem is engedi, hogy vályúba töltse a vizet: ott akar inni nyomban a legfrissebb csapolásból, a zöldmohos vederből. Mindjárt sötét lesz, pedig jó másfélórai út ide a bugaczi pusztabíró háza, ahol az éjjeli szállás vár ránk. Az pedig nem tréfa dolog: ezen a tizenhatezer holdas úttalan pusztaságon eligazodni sötét éjjel, amikor se egy buczkát meg nem lát az ember, se egy kopolya-kutat észre nem vesz, amilyen van elég a homok siványon. (Kopolya-kút az a körülbelül öles mélységű gödör, amit a pásztornép ás a pusztán, hogy ivóvizet szerezzen magának ott is, ahol messze van a kút, vagy ahol a kút vize nem eléggé tiszta.) Zombory Laczi, a mi kecskeméti pátrónusunk, nem állta soká a kocsisok kászolódását, egy-két kurjantással gyönyörű rendet csinált. Ki vezet bennünket ? Hol a lovas bojtár ?!... Az pedig sehol se volt; hanem ott volt helyette valaki, aki ért annyit, mint egy bojtár, csakhogy ez idő szerint magyarmiskásan benyakalt a sok jó borocskából. Ki vezet bennünket ?! kiáltott Zombory Laczi még egyszer, olyan tónusban, hogy abból még