Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451
A puszta fiai közt
71 szegődtem. Kelemen Jakab volt az egyik, a bugaczi tinógulya számadója, a másik meg Babák Pista, ugyanott öregbojtár. Formás, érdekes arczú magyar legények mind a ketten. Megálltak előttem, rátámaszkodtak a botjokra, Kelemen megigazgatta a tüszőjét, hogy rendes embernek lássam. — Nem így lenne ez odaát nálunk, — mondta, a szemét hunyorgatva. — Jámbor állat ám az idevaló üsző. De a tinó körül csapjon ilyen dáridót, a ki azt akarja, hogy meg se álljon a gulya az orgoványi homokbuczkáig. Épp' erre a szóra vetődött közénk Zuborgány Mihály, a komor számadó. Mért nem mondod mindjárt a csöngelei pusztát. Egy fáradsággal azt is mondhattad volna öcsém! (Az már tudniillik nem is kecskeméti határ.) - Megérezte a fiatal számadó a csípést, de tréfára vette, — talán az is volt, — s nem állott pörbe az öreggel. Csak szép hangon felelt: Már csak hiába zavarog én rajtam, mert bajra tíz tinó épen annyi, mint egy anyagulya. Azt már a kisbojtár is tudja. Valaki a cserény elejére hívta Kelement. Mikor elment, megkérdeztem a vén sast: De csak jól érti a dolgát az a derék legény ? Nagyot rántott a vállán:
