Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A puszta fiai közt

A PUSZTA FIAI KÖZT 63 Máskor, jobb időben, szőnyeges legelő zöldül itt, de most kiégett a puszta, alig járt rá eső. A homokhajlatoknak ha neki fekszik a szél: az apró homokkását legott felhőbe gyűjti és úgy vándorol tovább ; marad utána a „sivány", ez az üres, kopár, terméketlen foltja a pusztaságnak. Ahol a porfelhő leereszkedik, ott megnő tőle a futóhomok, ez a lassú halállal ölő gyilkosa minden zöld életnek. Megkapja a szekeret a Szeles Józsi czimborám két lova: könnyű úton, mezei úton megyünk. Tíz-húsz barázda egymás mellett, régi szekérnyomok, amiket mindjárt ott hagy a szekeres, mihelyt annyira kivájja a kerék, hogy felszórja a homokot magával. Az ilyen elhagyott nyom aztán begyepedesedik újra magától, s hosszú keskeny forradássá válik a föld arczulatán. Fujt már az esti szél; a monostori pusztát csak nyugaton érte még egy kicsit a nap; keleten a holdvilág hintett csudaszép fényt a róna világára. Előttünk egy mozdulatlannak tetsző fehér folt: az a Zuborgány Sándor gulyásszámadó szűzgulyája. Az első nagy gulya, amelyikkel a Bogár Imrék és Rózsa Sándorok otthonában, a kecskeméti pusztákon, a leszálló csöndes éjszakában találkozunk. Megáll a szekér a szétrebbenő fiatal jószág közt: itthon vagyunk.