Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Az aranybárányok meg az ezüstpásztor

AZ ARANYBÁRÁNYOK MEG AZ EZÜSTPÁSZTOR 55 Ott röpködnek a csendes éjben lángparittyái a hullócsillagoknak ; játszó dsinek mulattatják, ijesztgetik velők a tilinkós pásztort, a ki egyre lesi, mindhiába lesi, hogy majd leszalad vagy egy a tűzkövek közül s nem is sejti, hogy az arczára szállt parányi perje annak az imént elégett, megsemmisült morzsavilágnak egy részecskéje. Oh, hagyjátok meg nekem a mesemondók hitét, hogy a mik ott ragyognak szelíd csillogással az éjszakai égen : földi halandók, sorsához kötött szellemszemek azok ! . . . Mikor elbágyad közülök egy s kialszik a tüze : meghal akkor a földön egy ember. Hadd keressem a csillagomat tovább is az égen ; hadd higyjem, hogy érzem sugarának hízelgő melegét, mig elfödi a fény forrását előlem az árnyék, az örök halál leple, a mely abban a perczben borul majd rám is, mikor az a kis csillaglámpás az égboltozat egy rejtett zúgában utoljára lobban. Tudós csillagászok megrontották, tönkretették tudásukkal azt a világot, a melyben a regék aranygyapjas báránykái laktak. Most már nincs az többet a mesében sem, hogy az ezüst pásztor megitassa, megfüröszsze nyáját az égre képzelt folyam habjaiban. Régen kiszáradt már az a folyam ; fagyos medre Csaba vezér holt vitézeinek az útját mutatja. Hanem azért, mikor az esti csillag őrtüze fel-