Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Az aranybárányok meg az ezüstpásztor

AZ ARANYBÁRÁNYOK MEG AZ EZÜSTPÁSZTOR 51 Mikor mindezt így elgondolom s belemerülök a képzelődés tündérországába : ne jöjjön akkor senki hogy megzavarja álmodozásomat. Hadd maradjak olyankor magamra, eltelve rajongással, elérhetetlen vágyak nagy sokaságával. Tűnjék el előlem a rideg tudás, a mely tönkreteszi az ég romantikáját s a regék fényét a prózaiság szürke köpenyével takarja le, s a mely csak vándor bolygók sírját, kihűlt csillagok temetőjét, meg égő napok nem változó állomáshelyeit látja a térben ! . . . 0, de rettegem a csillagászokat ! Hogy tönkre bonczolták a gyönyörű eget, a melyről eddig csak a poézis határai között született meg bennem minden fogalom ! Hát nem szomorú az, hogy mikor felnézek és keresem a menyország irányát, a merre az Isten trónját sejtem : nem mondhatom már, hogy a „Magasságbeli"-hez fordulok. Mert a csillagászok megmagyarázzák, hogy magasság nincs, az ott a mélység, az ős vonzás középpontjának az iránya, a melyen egyszer le fogunk esni, bele a napba, az eleven pokolba. Most már nincs is többé csillag, csak égitest. Nagy kolosszusok, a melyek rohannak egy titkos, csudálatos világrend törvénye szerint, arnig majd egyszer kiesik a vonzás mesteri gépezetéből egy delej és akkor meghibban az egész csillagrendszer és lódul minden égitest arra, a merre 4*