Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Magány

MAGÁNY a törődött, nehéz járású, szótlan ember, aki napestig el tud mélázni a semmin ; összeránczolja a homlokát, úgy nézelődik sokáig egy irányban; azt hinnéd, kővé vált, pedig a pusztai ember esze akkor munkálkodik legjobban, mikor ilyen magábaszállt módra tűnődik. Akkor hányja-veti meg, hogy mit ítéljen arról, ami a figyelmét felkeltette. Akkor vésődik homlokán még mélyebbre az a függélyes mély barázda, ami a messzire néző szempár közét szokta kitölteni. Amint errébb jött az öreg, megállt a háztól vagy száz lépésnyire. Levette a kalapját, úgy hűtőzött; vagy tán az isten napját kívánta meg ebben a nagy melegben is; hisz' ki tudja, meddig süt még ősz koponyájára. Azért, hogy megláttam, csöppet sem érzem magamat úgy, mintha többen lennénk. Tán nem is igazi ember az ott, csak egy lélek, a mezőség szelleme. Annyi bizonyos, hogy egészen mást mutat az a katonakép a falon. Egy daliás huszár nézi le ott ágaskodó paripájáról az egész világot. A huszár feje csak úgy van ráragasztva az olajnyomatú törzsre; az a fej hasonlított valaha a Pista bácsiéhoz, mikor még koromfekete volt a haja. * Valami moszatolás hallik a szelelő nyílás felől; arra tekintek, hát Tercsi néni czipel egy nyaláb szárazpaszuly-indát az eresz alá. 8*