Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Magány

113 igen juttatják eszembe azt az időt, amikor csemete volt itt minden; hanem inkább előre megyek képzeletemmel az időben s azt kutatom : meddig vénülhet még ez az elhagyatottnak tetsző vad világ, amig majd egyszer összeroskad ? —- Vagy ugyan gondol-e arra valaki az erdei patak partján, hogy mi történt a tavalyi zuhatagokkal, amelyek sziklát sodorva vágtattak itt el ? De annak a pergőnyelvű hullámocskának a sorsára, amelyik most fut előttem a kanyarodó felé: kíváncsi tudok lenni. Pedig az már a jövendő, az a bizonytalanságok találgatása. A múltba vivő magány hazája ott van a mi számunkra, a hol az ember sorsa kerül elénk valami formában. A geologus munkája is a multak iránt való érdeklődésben gyökerezik, de az ő tudományában nincs ellágyulás, nincs bánat, nincs melanholia, ezeket a történelem vallja a magáénak. A történelem az ember múltja s ebben a pusztai viskóban, ennek az alacsony szobácskának a magányában is egy maroknyi történelem van: két szegény, egyszerű ember életének a története. A boglyas kemencze párkányán köröskörül ott a sok szines pohár s tarka kancsó egymás mellett, ahogy évről-évre megvett egyet Pista bácsi a szentmihálynapi vásáron és hozta haza Tercsi néninek, egy ölelésért. Nem használta azokat a szépséges czifra poharakat soha senki; nem tört 8