Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Nádország

105 jecske nem félti többé az élete párját s szabad járást-kelést enged neki a kalandos társaságban, hisz' bizonyos róla, hogy őszszel meg nem csalja. * Épp' ebben a perczben bukik le a nap. Csak a korongját látni még. A fehér tóból egyszerre rózsaszínű tó lesz; a nyugati ég piros mezeje pedig meghalaványodik lilaszinre s aztán sárgás-zölddé fakul. Ilyenkor legcsudásabb, leggyönyörűbb az ég. A letűnt nap mintha légi követtel küldene valami üzenetet a földnek: egy hófehér, nagy madár száll erre nyugatról. Egy szűzfehér kócsag. Magasan, nagyon magasan úszik, oda még elér a nap utolsó sugára, a fehér madarat ragyogó, rózsás köd fogja körűi attól. Megtelik a nádas az esti árnyékkal, jó lesz kifelé igyekezni. Ahogy a szél a nádbugát ingatja : tánczoló, remegő, el-eltünedező barna sávok támadnak a tavon. Az esti szél jóval erősebben borzolja a vizet s amint csónyikunk a rónavízre lendül : szinte magától is halad ; nem nagyon erőlteti a pákász az evezést. Barna parti fecskék raja röpköd a nád fölött s ahol megszakad a hajlongó zöld, ott egyszerre lehull a fecske a tóság színére; de egy hüvelyknyire a piczi hullámoktól, villámként czikázik