Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Rigóvölgy

96 golásában és sem a „mikor", sem a „hoi" kérdését nem lehetett volna még hozzávetőleg sem megfejteni, ha tudniillik azon törte az ember a fejét, hogyan találkozhatnék velők legvalószínűbben. A vadőröktől tudtuk, hogy egy malacos koca, meg egy magános nagy kan minden éjjel megfordul azon a környéken. A kant, minthogy igen későn járt ki és még sötéttel hazament, ritkán látták; de a kocát, a malacaival, majdnem minden hajnalon észrevették valahol, amint bizalmasan turkáltak a völgyben, ahol, ha gyanút fogtak, két ugrással bent teremhettek a járhatatlan sűrűségű hegyoldal útvesztős bozótjában. A malacbanda, meg a mamája nem érdekelt valami túlságosan. De a vén agyarassal annál sóvárgóbban vágytam összekerülni. Nagy marha lehetett, a csapásáról Ítélve; — beillett volna egy-egy nyoma akármelyik erős tizenhatos szarvasbikáénak is. Álkörmei akkora lyukakat nyomtak a puha talajba, hogy azokban a legerősebb férfihüvelykujj is könynyen elfért volna. Azon a vidéken van egy kis hírök a makkon hízó erdei kanoknak, amelyek adandó alkalommal az ember elől sem téregetnek ki. A keresnyei kanok óvatos lopódzásra kényszeriteíték egy ízben az én nyitraszegi házigazdámat is, aki elkésve sietett volt hazafelé a kezdődő éjszakában valamelyik cserkészetéről a keresnyei gerinc liget-erdein át s aztán két nagy kan két oldalról olyan közelségből röfögte meg, hogy feltételezhette; ezek nem igen akarnak tágítani. Ő volt tehát „az okosabb, aki engedett" és gummitalpu cipője nesztelenségével átcsúszott közötíök, miközben hallotta, hogy fújnak dühösen és csattogtatják kifent agyarukat, — lehet, hogy egymásra.