Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egy szárnyas hősről

72 lenyilalloít hozzám. A kék levegő síkján egy sötét felhőcske úszott, rohanó gyorsasággal. Bámulva néztem ezt a száguldó röpülésí s egyszer csak azt látom, hogy a zúgva suhanó felhőfolt hirtelen összeroppan s aztán szinte zuhanva esik le. Éppen oda, ahol a szarkák őgyelegtek. Most már kezdtem érteni a dolgot. Az én sasom meglátta onnan felülről a nagy szarkavásár okát és ott termett. Ok nélkül nem tette. Valami csábíthatta, ami most már engem is nagyon csiklandozott. Ragyogó nappal volt. Az éjjeli állat ilyenkor mind pihen. Sem róka, sem nyesi, ilyenkor nem igen kóborol; de ha véletlenül róka vágótí volna le valamit, bevonszolía volna a sűrűbe, ahol szarkától, sastól egyaránt békességben dúslakodhatott volna a jóban. Ott, ahova a nagy sas lecsapott, csak nappali rabló ülhetett most tort; — szárnyas rabló; olyan, a melyiknek a közelségébe a szarkák nem merészkedhettek. Pedig a szarka megkergeti az ölyvet és annyit szemtelenkedik a sólyom körül, hogy ez a nagylelkű bandita utoljára is megúnja és prédáját a koldusoknak hagyva, uj vadászatra indul. De ha sem ez, sem az, — hát akkor mi lehetett amott, a hajlatban ? í A sas vijjogása azt is elárulta. A sas-nyelv csak egy másik sasnak szólhat. S a nagy hév, ahogy a nagyúr a magasból lerohant, szintén arra vallott, hogy rokonra talált, talán többre is. A szarkák riadtan rebbentek szét és elhúzódtak egy csupasz nagy fa felé, amely éppen arra volt jó, hogy a szárnyas rablók sziesztázzanak rajta. Ugy látszik, megsokalták az uj vendég társaságát, amely minden reménységöktől megfosztotta őket.