Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

61 Valaki felébredt s hiivös lengéssel nyújtózkodik. A reggeli szél az; jön és felkelti a pusztát, az erdőt. Egy dalnok már kezdi az imádságát; szól a pacsirta a még homályos égen, mintha angyalok tárogatója üdvözölné a közeledő Napot. A Nap még messze van, de hajnali hirnöke, a derengés, már megjött. A mezőséget újra tisztábban látom s megösmerem rajta a fát s a bokrokat. És még valakit, aki szintén ösmerősöm. Aki amott jön, lassan, nagyon óvatosan; jön, mint az árnyék, de mégis látom, hogy biz' az valóság. Az én szarvasbikám van útban hazafelé. Még ott sötétlik a lóherés rét alján; de ahogy egy-egy jó falatot felcsíp, abban már van egy kis sietés. Már nem ácsorog, nem is kalandozik gondtalanúl, hanem vonul errébb-errébb, hogy mihamarább közel érje a védő sűrűséget. Hisz' már itt a hajnal és nyomán siet a Nap. Mire megérkezik; a szarvas otthon szeretne lenni. Jön-jön ... és most látni csak, mennyire óvatos. Fejét magasra tartva figyel; fülét előre csapva hallgatódzik. Amióta hazulról elment, megszánhatta visszatérése útját az ellenség; azt kell most kilesni, elkerülni. Az est homályában sötétnek látszott, mint a szikla. Most szinte megszőkült, s elképzelem hogyan vöröslenék, ha a nap rásütne. Elnyúlva lépeget s karcsú testének minden rugalmas izmát megfeszíti. A szél felőle fuj s így annál nagyobb lehet az aggodalma; legbiztosabb védelme, a szaglása, béna így; nem érezheti meg a rejtőző veszedelmet. Mégis csak jön; hisz' kint már nem maradhat; a magas rozson mintha keresztül úsznék, úgy csú-