Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Napszállat idején

50 mókusnak, a mely elandalodva játszogatott a földön a fenyőtobozzal, majdnem a farkára léptem. A vörös frakkos úrfi olyan ijedten, fürgén rugaszkodott neki a legközelebb eső fenyőfának, hogy mire háromszor vettem lélegzetet, ő már a felső ágak közül morgott-pörölí le rám, halk röfögésszerü sziíkozódással, a melyben meglepetése, bosszankodása, haragja és aggodalma egyképen benne volt. Nincs okod félelemre, kis oktondi; eszemben sincs, hogy bántsalak ; inkább gyönörködném benned, ha ráérnék; de ki akarok jutni innen minél előbb a szép nyílt erdőbe, a mely fölött most siklanak át a nap búcsúzó sugarai. Lassan lépkedtem tovább s élveztem azt a gondolatot, hogy itt most milyen igazán egyedül vagyok. Hisz sem a fülemülék, sem a mókusok, sehogysem vallanának társuknak, és ember a közelségben sehol sincsen. Alig hogy így örülnék a magánynak, különös krákogás nesze üti meg a fülemet az alsó ösvény felől, a mely levezet az erdei rétre, a patakhoz. Ez nem varjú, sőt egyáltalában nem is állat; a bögölyös őz szusszan ilyenformán, mikor kiköhögni próbálja a csúf álczát a torkából: de ez itt nagyokat sóhajt, nyög is hozzá. Elfelejtem a cserkészet szabályát, a nesztelen óvatosságot, s az útra igyekszem. Valaki jön velem szemközt a fák alatt; de úgy jön, mintha menne. Egyet előre bukdácsol, kettőt hátra tántorog. A fákba kapaszkodik és azokat czirógatja; azután megint nekiered és a hogy a mocsári sneff röpül: czikkczakkban törtet előrefelé. Már amennyiben akármerre is „előre" van az ilyen embernek. Megismerem az irtásmajori „csöndes bérest",