Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

58 ha csak egyáltalában van a csapatban idős hölgy), előrenyújtott nyakkal, előrecsapott füllel lép ki, mint az árnyék, nesztelenül, hogy a legkisebb gyanús jelre rögtön visszaugorjék s eltűnjék. Elég neki a legkisebb szokatlan változás, amely a figyelmét és félelmét felébreszti s már — volt nincs. És vele tűnik a többi is, mind; a bikák, amelyek a csapatban vannak s rendszerint hátul kullognak, utolsóknak jönnek ki a nyilt pontokra, ahol koronás fejőket magasra tartva szétnéznek és magok is ellenőrzési szemlét tartanak, bárha a vén tehén nyomán már bátran lépnek. Cserkészni, éppen a sok víz miatt, amely szeszélyesen állotta utamat, nem lehetett. Nem maradt más számomra, mint a cserkészettel összekötött les. Kivonulni olyan pontjaira az erdőnek, ahol a szarvas vagy átvált előttem, vagy ahonnan a visszatérő szarvassal találkozhatom. Végigcsapáztam minden területet; már olyan volt a fejem, mint a térkép; még abban is kezdtem válogatni, hogy hol teríthetem le a legerősebb bikát, amely itt meg szokott fordulni. Annyiféle volt a lehetőségem, hogy már csak egy kis szerencsére volt szükségem a tanulmányom mellett; elsősorban is jó szélre; olyanra, amely a szarvast meghozza és olyanra, amely el ne rontsa az esélyemet, amikor nagynehezen kiválasztott leshelyemen várom majd a vendéget. A „jó szél" a szarvasvadásznak első kincse, értéke, amely nélkül boldogulnia szinte lehetetlen. Mert megcsalhatom az óvatos szarvasnak a szemét s a fülét, de a szimatját megcsalnom teljes lehetetlenség. Ha felőlem fúj a szél, akkor a szarvas megérzi az ő legnagyobb ellenségét és minél hamarabb menekül. Órák keserves fáradságát, csúszó közelítését ronthatja el egyetlen szélfordulaí, amely a szarvast figyelmezteti a lappangó veszedelemre.