Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

22 Jön a nyilas mentén, szorosan a sűrűség széléhez simulva; meg-megáll s újra indul; óvatosan teszegeti le a lábát, s olyan magasakat lép, mintha ügetne. Pedig csak a zajt igyekszik kerülni, nehogy megzörrentse az apró bokorsarjat, amely az útjába esik. Úgy jön felém, mintha zsinóron húznák; nyilván a víznek tart; ott szoktak a fácánok hajnalban sütkérezni a homokos part alján, s az odasodródó vízből nagyot isznak ilyenkor, estidőben. Már alig van tőlem tíz lépésnyire, a mikor felveti a fejét és ámbár alig egy tenyérnyi nyiláson nézek ki, szeme találkozik az enyémmel. Zavar és ijedtség egyképen van abban, a hogy felmered hozzám a tekintete. De csak egy kis másodpercig. Aztán a fülét lesunyítja, a hátát meggörbíti, a farkát megemeli és usgyé, beugrik oldalt, a legközelebb eső bokorba. Önkéntelenül is elmosolyodom, pedig egy kicsit esz a méreg. Minek is volt vele ekkora szerencsém, éppen most, a mikor talári még egy tigrisért sem feledkeztem volna meg arról hagy kit várok. Várom a sas-szállás lakóját, a ki már nem késhet sokáig; hisz a nagy fák alatt vastag már a homály, s a Duna túlsó partján, a nagy mezők felől, vontatva szól a pásztorkürí; azt az obsitos zászlóaljkürtös szokta ilyenkor fújni. A szemem is káprázik, úgy lesem az eget arra felé ; minél jobban lesem, annál hamarabb megriaszt a szárnyasegér, a mely ott csapong a víz fölött s néha nekifordúl az erdőnek. Azt is sasnak nézem; sőt a szúnyogot is. Itt van az orrom előtt, de nekem úgy rémlik, ezer lépésnyiről közeledik valahára a nagy ágyrajáró. Már az esti hajó is elzakatolí. Most veri-pas-