Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

Sasszállás. A nap már-már lecsúszott a magas fák koronája mögé. A honnan a fényesarcu tűzisten visszanéz, ott a levegőtenger szinte opálos. A lombok áteresztik magok közt a lopódzva búcsúzó sugarat, s eközben aranycsillanás játszadozik rajtok. A fák közeit fénysávok élénkítik; eleinte szélesen nyújtózkodnak, azután mind keskenyebbre zsugorodnak, a mig csak végkép el nem fogynak. Előttem egyik oldalon széles erdei nyílás fut, a melynek két vonalát jobbról hatalmas tölgyek, balról sűrű bozótosvágás bokrai szegik; a másik oldalon pedig folyik a Duna. A szőkehullámos, tengerré vált Duna, a melynek a túlsó partja vagy ezer lépésnyiről látszik. Bent vagyok az erdőben, de elég közel az elhagyott s teljességei vadonná bujásodotí parthoz, hogy lessem a nagy vizet, a mely alig rezdülő fodrokkal ékesitve siet. Iszalaggal s vadkomlóval beszőtt facsoport alatt állok s a kúszó növényzet ernyője borúi rám. Sasszem legyen, a melyik ebben a héíleples sátorban észrevesz; de a tekintetem számára van egy pár alkalmas repedés a sűrű sátorfalon. Szemközt velem, az erdei nyílás dzsungleszeriien bozótos oldalán, magános faóriás emeli koronáját a a többi nagyok fölé. Egy Maíhuzálem-hárs. A teste fekete, mintha szurokkal voina végigkenve; a lombja