Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Rigóvölgy

101 agyaras a völgy medencéjére: söíéí bokornak nézíem volna. De a rigóözönlés még akkor sem szüní meg; csak sziinedezetí, halkulí. A levegőben kis barna poníok íiiníek el errearra; a bokrok mosí már nagyokaí zördűlíek, meri a közéjök levágódó rigók magok sem látták jól, hova szállnak. A surrogás még folyí, de már riíkult; a neszek csiííűlíak; a sok-sok kis madár lassankint helyei talált s elüli. Mire hirtelen és szinte egyazon pillanatban elhallgatott a sugdosó csacsogás : éjszakának éreztem már az estét. Egy kicsit zúgott a fülem és zakatolt az agyam. A rigók felkevertek; kiverték belőlem a vadászvágyakat, mialatt őket lestem s velők bajoskodtam. Itt valami nagyszerű és példátlan rigóvonulás zajlott le előttem, aminőt ritka embernek van alkalma ennyire megfigyelni. Hisz', úgy lehet, ezer lépéssel arrább egyetlen egy sem mutatkozott közülök; hiába várta volna ott őket valami tudós madarász. Annak ellenében talán kijött volna a holdfényes völgyre a nagy kan, amelyet innen, éntőlem, még akkor is elriaszthatott a rigó-országgülés, ha egyenesen felém tartott volna. Most már elkésett a reménységem. A rigók elcsöndesedtek és hallgat az agancsos basa is odafent. A sűrűségnek egyetlenegy élőhangja van még; valami lágy és halk pirregés, félénk íücsökdalolgaíás; vagy csak a fülem cseng ?! . . . * Süt a hold és az ég sötét azúrján felragyog egy-egy csillag.