Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Tündérrózsa

39 A csónak lendűl, halad, mint valami őskori nagy hüllő. Egyszerre kint vagyunk a nyílt tavon és akkor megállunk; de a szájam is tátva marad az előtem táruló látványra. Tele van a tó fehérséggel, mintha hóhaib borítaná. A temérdek tündérrózsa csak úgy szorong a vízen ós mintha mind a letűnt nap után nézne. A sok egybefolyó fehérség a kerek nimfalevelek zöldbe-barnába játszó szőnyege közül emelkedik. A tündérózsák titkos országában megjelennek a virágpaloták lakói, a hamvasfehér halászkák, ós kercegve libbennek, libegnek; vércseként meg-megállanak a levegőben; hirtelen levágódnak, meg újra fellendülnek; eközben sírnak-jajongnak, beszélgetnek; féltik a tanyájókat a betolakodó kultúrbestiától, akinek semmi sem szent, ha a kíváncsiságát, vagy az érdekét készül kielégíteni. Dehogy bántalak benneteket, ti fogyó szépségei a titkos moosárvilágnak!... Meg nem moccanok többet; csak a tó keblét nézem: hogy fel van virágozva szende rózsáival a tavi tündéreknek. Azok fogják alant valamennyit s ha ki akarjuk a nimfavirágot emelni, hosszú, víz alatt elnyúló szára tartja, nem engedi. Alig bírjuk erőnek erejével kivenni a láthatatlan tündérek kezéből.