Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az aratók dalolnak

72 Süt a hold eközben s halvány arcának a fényétől szinte villódzik az áttetsző ködóoeán. A harmatcseppek milliárdja, mintha megannyi gyémántmorzsa volna, úgy megcsillog. * Hallgatom az aratók nótáját. Ott tanyázhatnak valahol a nagy tölgyfák tájékán, a puszta közepén; az Isten ege alatt. Ott laknak, amíg az aratás megszentelt munkája tart. Csak a rossz idő kergeti őket ideig-óráig fedél alá. De most nincs rossz idő; most süt a hold s a levegő enyhe. Kísérteties fehér ködök úsznak, libegnek benne. Most az aratóknak itt a pihenésük. Egész nap dolgoztak, olyan munkát végeztek, amelynek nincs párja. A világ minden munkája közt az aratómunkáé az elsőség. A kaszás ütemre suhintott a kalászerdő aljára; a „kettőző" lépésről-lépésre ment utána és csomókba szedte a lekaszált „életet". A kévekötő azután befejezte a dolgot, kötvén tizennyolc kévét egy-egy kincses keresztbe. És most, az éjszaka elején, lám, még ébren vannak a fáradt munkások; mesélgetnek, dalolgatnak, mulatoznak. Ha tamburás akad