Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az életmentő

50 mintha azt jelezné, hogy csak az ő testén keresztül érhetem el a célomat. Ej, ne legyünk idegesek. Előbb-utóbb majd csak megjön az én pillanatom. Hisz még sohasem történt, hogy ilyen nyugodtan és gyanútlanul ácsorgott volna előttem ez az óvatos fickó, aki eddig mindig bolonddá tett, mindig kijátszott, most pedig csak hajszálon múlik az élete. A bak f olyvást a suta mögött áll és most csak a feje látszik az őzdámácska gerince fölött, mintha bújócskát játszanék s felém kukucskálna, úgy mondaná: lőjj ide no, ha mersz. Dehogy merek! — Hanem azt az életmentő kis fehér személyt szeretném elpáholni, Folyvást vízszintesen tartott karom eközben úgy elfárad az állandó készenléttől a lövésre, hogy már remeg. Ennek sehogysem lesz jó vége. Most már akkor sem bírnék pontosan célozni, ha jól látnám a bakot. Inkább rá sem lövőik; nem rontom el a holnapi reménységemet is. Meg kell pihentetnem zsibbadó karomat. Lassan eresztem le a puskát a vállamról. Hiába!... Ha a sutát megbírtam volna is téveszteni, a bakot annál kevésbbé. Rögtön megértette, hogy hányadán vagyunk egy-