Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Délibáb

Délibáb Amikor a tavaszi ég derűs mosolya tükröződik a magyar rónaságon s a zöldülő mezőre aranyszemyegeket terít a gólyahír: a tiszta levegő távlatában egyszerre csak hirtelen támadt tóságot pillantunk meg, amely hullámtalanul terül szét előttünk, s ámbár úgy mutatja, mintha áradna, nőne, mégsem közeledik. A tó vizében derékig állanak a fasorok s a pusztai tanyát is elnyeléssel fenyegeti az ár; de a sima vizén sehol sem lendül csónak s fölötte sem rajzik a lóságok madárlakossága. Holt mozdulatlanságba vész a rónavíz, sejtteti, hogy ott, ahol tengerként ömlik el, semmi élet sincsen. A pusztai madárhangok is csak itt szólalnak meg a közelségünkben, a sárga virágszőnyeges erek mentén. Körülöltünk mozgalmas élet nyüzsög; de ami a messzeségből integet felénk a rezgő