Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ázás-fázás

144 Hosszú ideig haladtam előre egy igen keskeny cserkésző úton, amelyről jobbrabalra remekül láthattam a hólepte sziklás hegybordázatot, a rajta sűrűsödő erdőüstökökkel. Ha a szarvasom nem hívott volna olyan kitartóan, órahosszat tudtam volna egy-egy pontról gyönyörködni ebben a tündérmesébe illő képben. De az „öreg úr" folyvást morgott, búgott, ordított: nyilvánvalóan vesztét érezte. Siettem feléje. Hanem amikorra felértem a tetőre, ő már túlra kanyarodott és gyors ütemben haladt a komor „Buchló-bérc" felé, ahova a sutáját terelgette. Ha odáig jut, akkor vége a mulatságomnak; mert ott a nagyerdőben követni nem bírom; nagyon fáradságos volna és mégis céltalan. Elibe kellett valahogy kanyarodnom, hogy amíg átveri magát a szakadékos völgy sűrűjén, valahol a kapaszkodón megpillanthassam. Havas sziklákon, csudás szépségű bokorlabirintokon, medvének és vadkannak való sűrűségek közt törtettem át az élen, a hegygerincen, hogy a bikát megelőzzem. És amikor fújva-lihegva elfuladva kijutottam az elérni óhajtott fordulóra, ott volt a nagyúr, vagy háromszáz lépésnyire tőlem, a másik hegyoldalon, amelyen felfelé ballagott egyet-