Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A krakéler

125 korhoz, amikor már asszonyféle is van a „játékban", akiért véresen versenyezni szokás szarvaséknál. Az ő párbajai majdnem mindig győzelemmel végződnek. Egyenlő erejű vetélytárssal szemben mindig. Csak akkor kap ki, ha túlságos elbizakodottságában oda meri dobni a kesztyűt valamelyik, nálánál jóval hatalmasabb vén vívómesternek, aki az ereje túlsúlyával egyszerűen félrelöki az útból. De az erőhandicap egypár foka még nem elég őellene; mert ha mindjárt el nem verik, akkor megeshetik, hogy a szemágával testet érint; az pedig a nálánál erősebb ellenfélre is komoly veszedelmet jelent. így válik azután mind szemtelenebbé, harcravágyóbbá; a szarvasos terület rémévé. Meg is marad annak, mert az évről-évre erősebbé fejlődő, meg-megújuló agancsa nem veszti el alakját; a szemága egyenessége az ríj agancson is olyan, amilyen a régi, ledobott agancson volt. Ez már egyéni tulajdonság, amely nem változik. A velejáró krakéler-hajlam sem változik tehát. Az én „íkrakélerem" igazi típusa volt a méltán rettegett „gyilkosszarvasoknak". #