Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Éjjel az erdőn

106 mindéin nagy vad-vadásznak — az ilyen re fáj a fogam. Aki nem szenvedélyes vadászember, annak erről az érzésről fogalma sem lehet. Elűzi ez az álmoit. Feledteti a fáradtságot. Ébren tart testet-lelket. Megnöveli a képzeletet. Könynyűvé és kellemessé teszi, bogy órákig hallgassuk a csendet és reménykedve várjuk, mikor és merre fúj bele harsonás kürtjébe az erdők nagyura, jelezve, bogy hol van, hol udvarol a szépeinek; hol verdesi hatalmas agancsával a bokrokat, haragos indulattal várja oda asszonytkereső, hozzá méltó hangos társát, akinek elibe megy. Hogy mi történik ilyenkor és hogyan folyik le az éjjeli párbaj két elszánt matador közt, aki mindegyik mesterien tud bánni a „pengéjével", azt minden ezredik vadászembernek van módjában végig megfigyelni. Még a legtöbb öreg vadász is csak elképzelni szokta ezt a látványt, amelyhez jobbára csak a szerencsés véletlen segíti a valóságban. Két életre-halálra párbajozó vívómester, akinek nincsenek segédei. Legfeljebb nézőtanúi; de azok mind asszonyok. — Hűvösen közönyös szarvas dámák, akik részvétlenül várják a nagy tusakodás végét s azután